Ludwig Múzeum Blog

A Gilles Fuchsszal készített, több mint egyórás interjúból szemezgetve született meg a jelenlegi cikk, amelyben Fuchs nemcsak a díj történetébe, de személyes tapasztalataiba, motivációiba is belátást engedett.

A beszélgetés elején a díj történetéről esett szó, bár hozzá kell tenni, korántsem megszokott keretek között. Párizs szívében, Fuchs művészeti alkotásokkal teli nappalijában zajlott az interjú, és bár a helyszín maga is kellő egyéniséggel rendelkezett, Gilles pozitív és elgondolkodtató szemlélete, a művészet iránti lelkesedése, valamint kedves humora még személyesebbé tette a beszélgetést.

Ludwig Múzeum: Hogyan született meg a díj alapításának gondolata, és milyen alapelvek mentén bontakozott ki az ötlet

Gilles Fuchs: A Marcel Duchamp-díjat 2000-ben hoztam létre, mert úgy gondoltam, hogy ez egy különleges év, egyfajta fordulópont. Ha tovább vártam volna, nem lett volna már okom elkezdeni – halogatni mindig lehet, és akkor miért ne azonnal kezdjek bele?

LM: A díj alapítása előtt néhány évvel, 1994-ben jött létre az ADIAF, vagyis az Egyesület a francia művészet terjesztéséért.

GF: Létrehoztuk együtt ezt az egyesületet, amelynek tagjai kizárólag gyűjtők voltak. Azzal a céllal alapítottuk meg, hogy összefogjuk a műgyűjtőket. Olyan emberekkel álltam össze, akik elismert tagjai voltak a művészeti világnak, mint Daniel Templon galériatulajdonos, Daniel Abadie kurátor, valamint Catherine Millet műkritikus. Ez az együttműködés körülbelül egy évtizedig tartott, de egy idő után rájöttem, hogy ez önmagában nem elég ahhoz, hogy a francia művészeti szcénát láthatóvá tegyük az egész világ számára, hiszen nem tudtunk elég látványos vagy figyelemfelkeltő eseményt szervezni.

 ADIAF - Prix Marcel Duchamp Jury International 2003 © ADIAF archívum 2025.

Ezért szerettem volna megalapítani a Marcel Duchamp-díjat, ami a gyűjtők díja lett. Tehát a műgyűjtőknek alapvetően meghatározó szerep jut, ők választják ki a művészeket, szavazzák meg a nyerteseket, és kísérik figyelemmel munkásságukat. Továbbá az egyesület teljes mértékben az ő finanszírozásukból működik, az állam egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben járul hozzá; az alapötlet az volt, hogy ez egy független kezdeményezés legyen.

A műgyűjtőket először is azért állítottam a középpontba, mert az intézmények szerepét szerettem volna megkérdőjelezni. Nem akartam, hogy ismét az állami intézmények legyenek a meghatározóak, úgy gondoltam, hogy ha a gyűjtőkre bízzuk a döntéseket, akkor talán egy újfajta szemlélet alakulhat ki. A másik fontos célom az volt, hogy ne állítsuk szembe a gyűjtőket az állammal. Nem akartam belső háborút, mert az lett volna a legrosszabb forgatókönyv. Éppen ezért megkerestem akkoriban a Pompidou Központ igazgatóját, Monsieur Alfred Pacquement-t, hogy mit gondol az ötletről. Ő azonnal támogatta a kezdeményezést, és külön kiállítóteret biztosított a díj számára.

Fontosnak tartom azt is hangsúlyozni, hogy ez a díj nem kizárólag francia művészeknek szól. Természetesen elsődlegesen rájuk gondoltunk, de ugyanúgy nyitott volt olyan külföldi alkotók előtt is, akik Franciaországban élnek, dolgoznak, és osztoznak a francia művészet filozófiájában. Az országba települt művészek természetesen megőrizték saját szellemiségüket, de ugyanakkor kapcsolatba kerültek a francia kulturális közeggel, és ez hatással volt rájuk. Maradásuk egyik oka éppen az volt, hogy vonzotta őket a francia gondolkodásmód, amely úgy gondolom, elsősorban az egyensúlyra, a racionalitásra, ugyanakkor az érzékenységre épül.

 ADIAF Comité de sélection en délibération 2010. © ADIAF archívum 2025.

LM: Milyen érzések kapcsolódtak a díj kezdeteihez? Mit mondana ma, 25 év távlatából, akkori önmagának?

GF: Amikor létrehoztuk a Marcel Duchamp-díjat, természetesen volt bennünk némi félelem is, hiszen a mi egyesületünk egy szerény kezdeményezés volt, míg a Pompidou Központ egy hatalmas intézmény. Olyan érzésem volt, mintha egy kisegér állna szemben egy elefánttal.

LM: Ma hogyan látja ezt?

GF: Ma már azt mondanám, hogy talán ez a kisegér idővel meg is hízott egy kicsit. Illetve, ha szemben állnék ezzel a fiatal gyűjtővel, azt, hogy micsoda szerencséd volt, hogy éppen a megfelelő pillanatban kerültél bele ebbe az egészbe.

LM: Hogyan emlékszik vissza a Marcel Duchamp-díj első évére? Milyen kihívásokkal találkozott a díj elnökeként?

GF: Ami igazán érdekes és szinte mulatságos volt, hogy az első díjat egy Franciaországban élő svájci művész, Thomas Hirschhorn nyerte el. Ő igazi svájci józansággal rendelkezett, és azt mondta nekem: „Tudod, Gilles, egy díj csak azt kötelezi, aki adja.” Ez a megjegyzés akkor eléggé zavart, elgondolkodtam, vajon mit akar ezzel mondani, hogy haszontalan a díj?

De később – amikor újra és újra visszatértem erre a kérdésre – elmagyarázta, hogy nem erről van szó. A választás felelőssége rendkívül nagy, hiszen a döntés minősége az, ami miatt egy díj fennmarad vagy épp eltűnik a süllyesztőben.

Thomas Hirschhorn és Gilles Fuchs, 2000 © ADIAF archívum 2025.

LM: Mit gondol, külső szemlélőknek, illetve magának a művészeti piacnak milyen kapcsolata volt vagy van a díjjal?

GF: Úgy gondolom, hogy az emberek örömmel fogadták a Marcel Duchamp-díjat, mert ez egy eredeti kezdeményezés volt, ami kilépett a megszokott keretek, az intézményi struktúrák közül. Sok díj, még ha független is, valójában egy szűkebb csoport érdekeit tükrözi – én azt szerettem volna, hogy ez a díj valóban senkitől ne függjön, így sosem mondtam véleményt a kiválasztott művészekről.

Amit viszont reméltem – és ez nehezebb volt –, az az, hogy az ilyen elismerések révén a művészet egy kicsit kiszakadjon a pusztán piaci keretek közül. Természetesen a műkereskedelem mindig is létezett, és egykor valóban a legjobbak körül forgott, de ez mára sajnos nem egészen így van. A piaci felértékelés különböző technikái megváltoztatták a művészet helyzetét, és ez engem némiképp aggaszt. Ma már rengeteg túlzás és aránytévesztés van.

Engem továbbra is érdekelnek a nagyon fiatal művészek, foglalkoztat, hogy láthatom a spirituális fejlődésüket. Emlékszem, egyszer egy művésszel beszélgettem, aki azt mondta: „Nagyon nehéz dolgom van, mert az összes galéria már a Duchamp-díj körül forog, és nekünk esélyünk sincs”. Ez tulajdonképpen bók volt, de egyúttal el is gondolkodtatott: én, aki mindig is a fiatal tehetségek pártján álltam, most mintha egy akadály lettem volna számukra. De végső soron ez motiválta is őket.

Ma a művészet láthatóságának rendszerei rendkívül összetettek, sokszor ellentmondásosak. Egy műalkotás értéke sokszor aránytalan, és ilyen áraknál már nehéz megérteni, hogy mi is történik valójában. Itt már pénzügyi mozgások irányítják az értékelést, és ez zavaró. Persze ez a művészek számára előnyös lehet, de úgy vélem, hogy a legtöbbjüket nem a pénz érdekli igazán. Nem úgy, mint a pénzügyi világ szereplőit – nekik, ha nincs pénzük, nem marad semmijük.

Nem szeretnék túl moralizáló lenni, de úgy hiszem, szükség van ellensúlyokra, és az egyik ilyen ellensúly éppen a művészet. Végső soron sokkal gazdagabbnak érezzük magunkat, ha művészekkel vagyunk körülvéve, mintha csupán milliárdosok társaságában élnénk.

Gilless Fuchs. © ADIAF archívum 2025.

LM: Miért tud ennyire mélyen kötődni a művészetekhez? 

 GF: Mert úgy érzem, ez maga az élet esszenciája, nélküle nem lehet élni. Akiknek nincs részük a művészetben, azok hátrányos helyzetben vannak – mintha saját maguknak ártanának.

Úgy vélem, mindig van egyfajta erkölcsi dimenzió a művészetben – még ha maguk a művészek nem is mindig erkölcsi példaképek. De ami lenyűgöző, az az, hogy maga a művészet, a műalkotás mindig a művészek fölött áll. A teremtés, az alkotás lényege képes túllépni az egyénen – ez az, ami számomra igazán fontos. Ezért is szerettem volna, hogy legyen egy olyan szellemi áramlat, amely fennmarad, különösen egy olyan zaklatott korban, mint a mostani.

Engedjen meg egy példát: egy kis dél-franciaországi városból származom, Grasse-ból, azon dolgozom, hogy a város lakói – akik nem épp a legkedvezőbb kulturális adottságokkal rendelkeznek – megismerhessék a kultúra legjavát. Olyan művészeket és előadókat próbálok elhívni, akikről ezek az emberek talán soha nem hallottak, és az a legszebb az egészben, hogy megérinti őket. Emlékszem például egy kertészre – egy rendkívül egyszerű ember volt –, akit elhívtam egy általunk szervezett eseményre. A koncert után odajött hozzám, és azt mondta, soha nem gondolta volna, de ez sokkal jobb volt, mint a televízió. Meghatott ez a reakció.

Az emberek gyakran attól félnek, hogy unatkozni fognak – amit egyébként megértek –, de nem veszik észre, hogy a művészeti tapasztalatok és a szépség fokozatosan elmélyíti őket.

Thomas Hirschhorn: Art-History-Plaque, 2024 (kiállítási enteriőr, részlet). A Galerie Chantal Crousel engedélyével. © Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

LM: Milyen okok miatt vált a díj mind francia, mind nemzetközi téren ilyen jelentőssé?

GF: Azt hiszem, a legfontosabb szerep mindig az embereké. A díj is egy emberi konstrukció, és úgy vélem, hogy nálunk elsősorban a zsűrin múlott minden, hiszen valóban kivételesek voltak. Mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy kik kerülnek be, arra törekedtem, hogy olyanokat válasszak, akik nem befolyásolhatóak könnyen, és sokféle nézőpontot jelenítenek meg.

Természetesen lehetne azt mondani, hogy ez egy kissé túlzás, hiszen a művészek érdemeit sem szabad elfelejteni. Valóban úgy érzem, hogy kiváló művészeket sikerült díjaznunk; összességében olyan kivételes alkotókat ismertünk el, akik aztán nemzetközileg is megállták a helyüket.

 JÓZSA Kamilla