A KIÁLLÍTÁS, MINT ALAKULÓ MŰ

|

Hogyan kebelezhet be egy mű koncepciója egy egész teret, és nyithat új perspektívát a jelen értelmezési lehetőségeiről? A Kiterjesztett jelen – Átmeneti valóságok több olyan művészeti gyakorlatot bemutat, amely a fent említett irányvonalra reflektál, illetve ehhez kapcsolódik a Fabien Giraud – Raphaël Siboni párosnak a Ludwig Múzeumbeli csoportos kiállítással szinte napra pontosan megegyező időtartamú egyéni kiállítása Luxemburgban, illetve Nina Canell szintén a Ludwig Múzeum kiállításával párhuzamosan zajló egyéni, berlini kiállítása.

„Magával ragadó”, „szinte beszippant, nem ereszt”. Erősen szubjektív és igen változó, hogy ki, és milyen művet illetne hasonló szavakkal; ebben talán a legtöbben egyetértünk. Az utóbbi évtizedekben, főleg a konceptuális művészet radikális új perspektívájából szemlélve már nem csak egy jól megfestett kompozíció tud lehengerlő hatással bírni. A technikai vívmányoknak köszönhetően a virtuális és kiterjesztett valóság a vizualitáson túl is képes bekebelezni minket, ugyanakkor egyes művészeti gyakorlatok egészen komplex módon helyezték még ennél is magasabbra a lécet. Tudatosan továbbfejlesztett, sajátos eszköztárral egyedi tereket formálnak, sőt, autonóm logikával ellátott zárt rendszert képviselnek: úgy is tekinthetünk ezekre, mint önálló, fizikai vagy teoretikus, körülhatárolt, materiális vagy elméleti terekre, melyek a valóságban vagy virtuálisan egy alternatív „képet festenek” a valóságról, új perspektívát nyitnak annak érzékeléséhez, értelmezéséhez. Filozófiai síkra emelik a művet és a hatása alá kerítik a befogadót. Ezek a tervek általában rendhagyó folyamatok segítségével valósulnak meg, és kifejezetten gyakori jelenség, hogy ezen terek, zárt rendszerek nem rendelkeznek klasszikus, lineárisan értelmezhető kiindulóponttal és nyugvóponttal, hanem egy alakuló műveletet képviselőiként léteznek. A múzeumok falán belül, vagy kívül.

1_es_kep_giraud_siboni_casino_video_1.jpgÁllókép a Fabien Giraud et Raphaël Siboni The Everted Capital (Katabasis) című kiállítást kísérő bemutató-videóból, kiállítás-nézet, 2022.

A kiállításnak hagyományos értelemben véve nem nevezhető jelenség a projekt második, illetve harmadik, záró évadjaként bontakozik ki. A tíz éve folyamatosan alakuló, többféle médiumot felhasználó (film, performansz, plasztika) The Unmanned című mű egy nem-lineáris, széles spektrumú technológia-történeti, spekulatív freskót rajzol az érték jövőjéről és az ahhoz vezető útról, illetve annak megtapasztalásáról, mindezt rendhagyó időrendi szemszögből vizsgálva. A Casino Luxembourg, mely kortárs kiállítóhelyként működik, épületének egészét, a padlástól a pincéig átengedte a szerzőpáros projektjének. A performatív kibontakoztatás a szerzőpáros filmjeit alkotó fikciós protokoll-rendszer összesítésére tesz kísérletet. Az emeleteken szigorúan felépített konstellációban jelennek meg a korábbi epizódokból ismert egységek/tárgyak, videók, miközben az emeleteket egy, az épület szerkezetén függőlegesen átvezetett furat köti össze. A furaton át „közlekedik” rétegről rétegre haladva egy kamera, amely a tízéves projekt epilógusának szánt alapanyagot rögzíti. Magyarán a forgatás a már nyitva lévő „kiállítás” alatt zajlik, így a tér aktuális eseményei a jövőbeni, a projektet záró filmet is alakítják, és válnak egyben a mostani performatív kibontakozás részeivé is (egy ponton találkozik múlt-jelen-jövő). Ennek talán a legrendhagyóbb eleme az a gyermek, aki először az egyik színésznő hasában „lépett színre” a mostani évadok forgatásának kezdetén, időközben pedig megszületett. A Giraud–Siboni páros az elmúlt egy évtizedben a projekten belül is fontos szerepet játszó forgatási és filmrendezési elveket is tovább fejlesztette, és 2022-re szó szerint humán-léptéket veszi alapul a sorozat nem-lineáris „zárásához”. Nem csak arról van szó, hogy a film forgatókönyve élő perfomansszá alakul át, és valós időben rögzülnek az események, hanem hogy emberöltőnyi időtartammá alakul át, azaz az epilógus nem zárul le. A jövőben, akárhányszor vetítésre, azaz kiállításra kerül a film, a most gyermekkorú résztvevő jelen lesz és az adott kiállításhoz kapcsolható kontextusban, majd újabb vágóképekkel kiegészülve nő tovább a film, mígnem a gyermek kamasszá, majd felnőtté válik.

2_es_kep_giraud_siboni.jpgFabien Giraud et Raphaël Siboni - The Everted Capital (-585 – 2022). A művészek és a Casino Luxembourg jóvoltából, 2022.

A szerzőpáros performatív elgondolásában a befogadó számára a múzeumi tér is átalakul, de az improvizációra alapuló filmek, mivel valós időben zajlanak, bizonytalanságot keltenek a színészek számára is. Fabien Giraud és Raphaël Siboni tudatosan próbálja leépíteni azt az elképzelést, miszerint a múzeumban egy olyan fikció látható, amely esetében minden a helyén van, ahol a színészek tudják, mi történik velük/körülöttük. A Casino-beli évadzárás során sajátos logika mentén keveredik az élő performansz a múzeumi kiállítások szabályaival, esszenciájában kiforgatva azt; talán az a legkizökkentőbb, hogy teljesen irreális szituációk és művészeti gyakorlatok képesek egész konkrét képet festeni a most zajló, jövőbeni lehetségeshez való viszonyról. A Kiterjesztett jelen kiállítás egyik kulcsgondolata, a „mű ideális pillanatának megkérdőjelezése” ebben az esetben teljesen új értelmet nyer, hiszen egy egészen új lépték valósul meg.


canelli2.jpgKiállítás-nézet,. Nina Canell. Tectonic Tender, Berlinische Galerie, Fotó: © Nick Ash. A Berlinische Galerie jóvoltából, 2022.

 Nina Canell a Berlinische Galerie kiállítóterében bemutatott Tectonic Tender (Tektonikus gyengédség) című kiállítása, mint ahogy azt általában Canell műveinél is megszoktuk, a bemutatás időtartama alatt alakul át, a térben megjelenő egységek lényegi változáson mennek keresztül. A kiállítás fókuszát jelen esetben egy megtapasztalható installáció képezi, mely kizárólag a látogatók közreműködésével tudja elnyerni formáját és jelentését: hét tonnányi kagyló zúzódik porrá a látogatók léptei alatt. A „white cube” hangulatú térben szokatlan anyag nemcsak kizökkent, hiszen textúrája mellett hangja is van, de kiemeli a környezetünkben alapvető szükségletként jelenlévő beton paradoxonát. Az építőipart tápláló kagylók minden egyes mozdulat által tovább bomlanak, ráébresztve a látogatót az épített környezet törékenységére, mulandóságára és fenntarthatatlanságára.

 A kiállítás valójában az az időtartam, mialatt a mű kialakul, ám a kezdeti fázis ugyanolyan súllyal bír, mint a folyamat, illetve annak későbbi (végső?) pontja: az efemer és megfoghatatlan feszültség, amely ezalatt keletkezik, szintén részét képezi a műnek, és rávilágít arra, hogy nincs ideális, rögzíthető pillanata.

 Kálmán Borbála

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr2417864539

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása