Az Iparterv-mítosz – aranyfüstbe burkolt forradalom

Hajdu István műkritikus ünnepi megnyitóbeszéde az Iparterv 50+ című kiállítás megnyitóján

|

Január 31-én megnyitott az Iparterv 50+ című kiállítás a Ludwig Múzeumban. A legendás 1968-as és 1969-es Iparterv-kiállítások 50 éves évfordulója alkalmából megrendezett tárlat megnyitójára rengeteg érdeklődő érkezett, többek közt az egykori Iparterv-csoport művészei is. Hajdu István műkritikus nyitóbeszédét itt olvashatják:


vegeldaniel_com_336409_600.jpgAz Iparterv 50+ kiállítás plakátja, amelyet Kemény György tervezett | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum  Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum 

Ha a fogalom megtestesülés lenne, némi oldott iróniával mondhatnánk arra, amit itt látunk: a rendíthetetlen Egó nyilatkozik meg robosztus fizikai megtartással.

1968 december 12-én, majd egy év múlva, 1969 október 24-én Budapest szívében, az IPARTERV nevű, ipari épületeket tervező állami nagyvállalat dísztermében megnyitott két tárlat a 20. századi magyar képzőművészet mitikus érvényű eseményévé vált. Enyhe túlzással: a vállalatra ma már csak ez a két kiállítás emlékeztet. Ezek és a néhány héttel később illegális körülmények között kinyomtatott Dokumentum 1969–70 című könyvészeti kuriózum (félreérthetetlen utalással a kasseli documentára!) egy lassú, olykor kínlódással teli folyamat kivételes, felfénylő csúcspontjait jelentették. A rend kedvéért még néhány villanás a környező évekből: ferihegyi kiállítás, Szürenon, műegyetemi tárlatok.

vegeldaniel_com_337044_600.jpgHajdu István megnyitja a kiállítást | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum  Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum   

„1969 elején” – idézte fel a korszakot később Konkoly Gyula, akinek a szervezésben komoly érdemei voltak – „csináltam egy óriási ecsetet meg egy kicsit, egy óriás telefont és a nyáron, a második Armory Show-n (vagyis az 1969-es kiállításon) tökölődve kitaláltam az art conceptuelt. És Szentjóby is kitalálta. Benne voltunk a világidőben és azonos okok azonos következtetései egyidejűleg jelentkeztek. Jó rég nem fordult elő ilyen a székesfővárosban! (…) fél Európa volt lekörözve akkor. Ott volt Tamás hűlő vize, a hordozható lövészárok, az új méter (…)! Voltunk 1970-ben és a ’mi jobb, Pesten híres embernek lenni vagy Nizzában pincérnek?’ viccem válaszaként disszidáltam. (…) Eufórikus szép évek voltak ezek, a nagy állami kultúrmű magától összedőlt, ó, nem az ideológia, csak flörtje a képzőművészettel.”

Konkoly szavai – a túlzásokkal együtt is – tökéletesen jellemzik a szituációt, de annak illuzórikus megértését is, és egyfajta termékeny félreértés vibrálását: a 30 év körüli művészek pszichológiai és művészetszociológiai helyzete bizonytalan volt, ám illúzióik és eufóriájuk egy lazulni látszó és időlegesen valóban oldódó, a környező szocialista országok körülményeihez képest amúgy is laza diktatúra keretei között egyrészt természetesek voltak, másrészt hajtóerő gyanánt működtek. Vagyis a hit és a vágy a nemzetközi jelenlétre, a párhuzamosság- és azonosságtudat többnek látszott, mint valamifajta délibábos képzet...

vegeldaniel_com_337057_600.jpgHajdu István megnyitja a kiállítást | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum  Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum 

Hogy ez valóban így volt, annak igazolására jó példa a kiváló német művészettörténész, Dieter Honisch néhány mondata 1968-ban: „Hallottam, hogy néhány fiatal – akik valami mást akarnak, nem szocialista realizmust – független kiállítást rendez. Odautaztam Stuttgartból, de akkorra már rövid nyitva tartás után be is zárták a tárlatot. A művészek ezután egy hátsó ajtón keresztül vittek be. A következő évben megint megrendezték az Ipartervet, más összetételben, azt is láttam, illetve jártam a műtermekben. (…) Korán felismertem, hogy művészetükben a háború előtti avantgárd művészekre vonatkoztatnak. Moholy-Nagy, Kassák és Péri neve állandóan felbukkant a beszélgetéseinkben is. Minden művész megalkotta a maga hommage-át ezeknek a nagy alkotóknak, de voltak közvetlen kapcsolatok is. Számomra az Iparterv-csoport jelentette a valódi magyar hagyományok továbbvitelét.”

Vagyis a tízes-húszas évek aktivizmusának, majd az Európai Iskolának lett – a magyar avantgárd harmadik nemzedékeként – örököse az a generáció, amelyet nem sokkal később, már a hetvenes években is generációként, csoportként értékeltek történetileg, még akkor is, ha egyébként a művészek önmagukat soha sem tartották „mozgalmi értelemben” megszerveződött körnek, némelyikük meg még avantgárdnak sem. Szándékaik sem mentek egyirányba, együttműködésük inkább egy ritka, szerencsés konstelláció eredménye volt. Ennek művészetszociológiai háttere, a konstelláció kulisszái egyrészt speciálisan kelet-közép-európaiak, másrészt viszont egyetemesek.

vegeldaniel_com_337177_600.jpgNádler István és Bak Imre a kiállítás megnyitóján | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum  Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum  

1966 – 1968 – 1972: a vietnámi és a közel-keleti háborúk, a kínai kulturális forradalom, az újtrockizmus terjedése, a 68-as párizsi és prágai események, majd Csehszlovákia megszállása, az észak- és közép-amerikai diákmozgalmak és lázadások, a posztindusztriális, fogyasztói társadalom fogalmának megjelenése és „praktikus” hatásai, az „elidegenedés” fogalma és ténye, a strukturalizmus „vallássá” válása, a hippimozgalom, a rockzene, a kábítószer kultúraformáló hatása, az ellenkultúra, az underground szelleme és gyakorlata, s mindezekkel együtt és szemben a magyar gazdasági szerkezet reformjának kezdete és szinte azonnali bukása, a magyarországi kulturális konszolidáció menete… példátlan kihívás volt. A hatvanas-hetvenes évek fordulójára az engedékenyebbé váló politika nagyobb lehetőséget adott a „hivatalos” kiállítások rendezéséhez, a tiltottak közül többen lassan tűrtek, sőt majdnem támogatottak lettek s állami megbízásokat is kaptak; a tiltást jobbára a közöny váltotta föl – roppant jellemző, hogy az avantgárd kifejezés helyett a hivatalos szakkritika tendenciózusan a neoavantgárd terminust használta, cinikusan mintegy másodlagosnak minősítve a kortárs tendenciákat. Ugyanakkor az állam által támogatott képzőművészek közül többen kezdték alkalmazni-devalválni – „büntetlenül”, mert megszolgálták – az avantgárd stiláris jegyeit, manírjait, fogyaszthatóvá oldva-hivatalosítva a sokszorosan megbélyegzett törekvéseket.

Mindegy: az Iparterv mítosz, fárosz, mérföldkő, bomba, jelzőfény, Wundermanschaft, mirákulum, 1979-től pedig szinte minden tizedik év jubileum, revival, en plus: aranyfüstbe burkolt forradalom.

vegeldaniel_com_337158_600.jpgMéhes László, Sinkovits Péter és Jovánovics György a kiállítás megnyitóján | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum  Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum  

Az eredeti, valaha volt megnyitók után 13-14 évvel később, a nyolcvanas évek elején dermesztően higgadt, nietschei hang mondta bele a szcénába: az avantgárd halott, majd nagyjából ugyanebben az időben egy mindkét iparterves kiállítást „megjárt” művész az akkor frissen induló, mondjuk úgy, „új iránt érzékeny” tévéműsorban spleenes cinizmussal közölte, némiképp áthangolva az imént idézett bejelentést: „már csak pénzesavangár” létezik.

Óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – könyörgött némelyikünk, ám elhagyattattunk.

Úgy rémlik, ez a kiállítás éppen most arra tesz kísérletet, hogy – ha magyarázatot nem is tud adni a kérdésre, miért történt, ami? – illusztrálja legalább: miképpen bonyolódtak szét a pályák, továbbá miféle reflexek villantak fel az Iparterv domború tükrében az elmúlt 50 évben; valamint, és igazán ez a legfontosabb, a tárlat terében, a szó mindkét értelmében, milyen „space” gyanánt nyilatkozik meg az X-edik generáció, mely néhány protagonistája révén szerepet kapott, lebegnek-e egyáltalán szinapszis-szálak a légben?

Kérem, ellenőrizzék!

Hajdu István

 vegeldaniel_com_337863_600.jpgAz Iparterv-csoport tagjai a Ludwig Múzeum kiállításának megnyitóján | fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Adattár és Digitális Archívum  

Az Iparterv 50+ című kiállítást március 24-ig tekinthetik meg a Ludwig Múzeumban.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr8614620858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.