„A ronda borítókat is művészek rajzolták” – Csabai Gábor „Papó”, Tilos Rádió

|

A Lumú a Rock/tér/idő kiállítás kapcsán több rendszerkritikus témát emel be a múzeumi térbe. A kiállítás partnere a Tilos Rádió, a Múzeumok Éjszakáján programot hoz a rendezvényein rendőri kíséretre szoruló Budapest Pride, a Rock/tér/idő Filmklubban pedig műsoron volt a dalszövegei miatt lecsukott CPg-tagokról szóló, tízezres nézőszámot hozó Pol Pot megye punkjai is.

Elsőként a 80-as évek kult státuszba emelkedett punkközegéről dokumentumfilmet rendező Kövessy Róberttel beszéltünk. Másodikként Csabai Gábor „Papót” kérdeztük a kiállításról. Az idén huszonöt éves Tilos Rádió ügyvezetőjének gondolatait olvashatjátok:

img_20160505_115111_hdr_1.jpgA Tilos Rádió műsortáblája és megvásárolható ajándéktárgyai a Shopban

„Valószínűleg furcsán hangzik, de az volt az első gondolatom, hogy milyen szomorú is ez az egész. A rock nekem eddig a progressziót és a lázadást jelentette… Most meg múzeumba kerül. A beatnek, aztán rocknak hívott életérzés komplex kultúra. Hajviseletével, öltözködésével, viselkedésével, politikai kihallásaival, társadalomkritikus hangjaival – és persze a zenéjével. A rock volt az első olyan irány, amelyik nem a nyárról, a szerelemről, meg a kis angyalomról szólt. Olykor egészen hátborzongató volt a lemezeket összefogó tematika. A Pink Floyd például hihetetlen alapossággal megkonstruált anyagokat állított össze. A rock miatt találkoztunk először azzal, hogy egy szám nem feltétlenül háromperces, de egy telefon csöröghet benne három percen keresztül is, ha dramaturgiailag éppen ez illik oda.

A dolognak megvolt az a bája, hogy kicsit tiltott volt, utálták a felnőttek. Pláne a hatalom. Kitörési pont volt a szemükben, amit vagy el kellett fojtani, vagy csak nagyon szabályozott körülmények között engedni a működését. A rock nem csak életérzést, de vizuális kultúrát is jelentett. Nem alkotott úgy külön stílust, mint mondjuk a szecesszió, de a lemezborítóktól az öltözködésen át a felépített enteriőrökig a rock jelen volt mindvégig, akár a hippi korszakban, vagy később a punkban is. Vagány, kemény dolgokat ábrázoltak a képek, nem idilli csendéletek, tájképek jelentek meg az albumokon. Minden képen volt dinamika – a rock ezt tudta.

Ahogy a kiállításon néztem a képeket, az jutott eszembe, hogy ma nem működik olyan komplex életérzés zenével, mint akkor a rockkal. Persze a fiatalok ma is szeretnek zenét hallgatni, például fülessel az utcán, de a zene már nem feltétlen az ismerkedés, az életvitel egyik legfontosabb része. Mi a zenén keresztül ismertünk meg társaságokat, barátokat és barátnőket. Ki hova jár, mit szeret, kitől milyen lemezt lehet felvenni? Ha valakinek volt három viszonylag jó lemeze, hamar sok barátja lehetett. Bárki isten volt, akitől átvehettem a Pink Floyd lemezt, amiért hónapok óta csorgott a nyálam.

Én is ízlelgettem Mick Jagger mondatát, mikor körülbelül harminc évesen azt mondta, hogy negyven évesen elég hülyén nézne ki a színpadon. Én is azt gondoltam, hogy hát igen, ez a mi generációnk zenéje.

A fene se gondolta volna, hogy hetven évesen Jagger még javában ugrálni fog, és az nem is tűnik majd bohóckodásnak. Főleg azt nem gondoltam volna, hogy ez az életérzés egyszer múzeumba kerül.

A múzeumhoz a patinás, értékké konvertálódott dolgokat kötöm, nem a társadalmi progressziót és a tiltott dolgokat. Mikor a megnyitóbeszédet hallgattam, ezek a gondolatok jöttek elő, nem egy-egy konkrét mű fogott meg. Számomra egyszerre izgalmas és szomorú érzésekről van szó. Kíváncsi vagyok, ki mit tesz hozzá ehhez a korszakhoz, nézem, mit nem ismerek. Közben ott ez a furcsaság: jézusmária, ide jutottunk, múzeumban mutogatják a múltunkat.”

A Cseh Tamás szobáról

13173490_10153435834867016_1667010742732174363_o.jpg

„Konkrétabban az meglepett, mekkora súllyal szerepel például Cseh Tamás. Nem a zenei munkája, inkább az indiánosdi, amit rettentő nagy szívvel-lélekkel csinált. A Bakonyban és a Szentendrei-szigeten volt indián településük, ahol maguk faragta eszközökkel, tollas fejdíszekkel ülték körül a tüzet. Komolyan vették, nem zsebrádióztak közben. Egyszer a Kossuth Lajos utcában ment előttem, én pedig rákiáltottam, hogy »Hao!« Úgy fordult meg, mint akibe villám csapott, mert ezt a köszöntést ott használták. Korábban egy buliban mesélte, innen tudtam.

Az egyik kiállító, Vető János alkotásairól

Vető Janival (a Trabant alapítója, költő, fotós, képzőművész – a szerk.) egymás alatt és fölött laktunk. Én fönt gitároztam, ő meg lent. Nála próbált a Trabant, az URH, a lépcsőházat pedig teleírta azzal, hogy »Marietta«, mikor szerelmes volt. (nevet) Amiket rajzolt, pont olyan vizuális alkotások voltak, mint egy Kontroll Csoport- vagy URH-szám. Lemezborító édeskevés jelent meg akkoriban. Ami kijött, nem az alternatív kultúrából érkező zene volt, maximum Illés Együttes és Koncz Zsuzsa. De a klubokban és bárhol, ahol felléptek ezek a zenekarok, terjedtek a rajzos, másolt kazetták. Jani fantasztikusan jó képzőművész. Anno a Matáv fiatal alkotók műveit tette a telefonkártyáira, neki például sok műve terjedt így.”

A szabad alkotásról

„Ezer okból kifolyólag ma teljesen más korszakot élünk a 80-as évekhez képest. Például ma mindenki kicsit dizájner is lehet. A pólótervező-grafikus anno tudott rajzolni, ecsettel, tussal, pengével alkotta a műveit. Ilyen tudást nem lehetett csakúgy másolni. Hosszú évek és tehetség kellett hozzá. Most egy olyan ugrifüles, mint én, pólót tervez. Pedig villamosmérnök vagyok. A zene és a körülötte megjelenő vizuális világ is felhígult, a szomszéd srác is meg tudja csinálni a lemezborítót. De ez jó dolog is. A mai kor számítógépes, vizuális programokat adott az embereknek, és ezekkel mindenki játszhat. Csomó frankó dolog jöhet ki belőle, de nem művészet.

13173573_10153435837077016_1581076081877367286_o.jpgPapó a Rock/tér/idő kiállításon

Hasonlít ahhoz, hogy a rockkorszak milyen gyönyörűséget hozott az emberiség számára, minden előző korszakot és kultúrát megelőzve: gitárt adott egy generáció kezébe. Olyan nem volt, hogy a Felkelő nap első akkordjait valaki nem tudta eljátszani. Mindenki megtanulta, hogyan kell lefogni a moll-akkordot. Senki sem értette, de tudta. Ez fantasztikus dolog volt.

A kiállításon látható képek között kevés van, amit nem művész vagy grafikus készített volna. Régen, ha keményborítós, nejlontokos hanglemezt vettél a kezedbe, biztos lehettél benne, hogy minőséget kaptál. Akkor is, ha nem ismerős ajánlotta. Olyan nehéz volt eljutni az akkori miliőben egy ilyen LP-ig, hogy nagyon szar egyszerűen nem lehetett. Persze a nyugati tömegtermelésben egy idő után minden felhígult, de eleinte, a Beatles és a Rolling Stones után még körülbelül hat-nyolc évig, ami megjelent, az már értéket képviselt. Még a ronda borítókat is művészek rajzolták.

Persze hiába okoskodom, ez az én nosztalgiám. A mi fénykorunkról van szó.

bn

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr548825996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.