Találkozás a fénymesterrel - Interjú Zsigmond Vilmossal

|

Április 10-én nyílt az Oscar-díjas operatőr 85. születésnapját ünneplő, a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Ludwig Múzeum által közösen szervezett kiállítás, amely először mutatja be Zsigmond Vilmos fotográfiáin keresztül az életművet. A megnyitó óta töretlenül nagy az érdeklődés a munkái iránt, a kiállítás köré szervezett programok egytől egyig teltházasak, több százan jelentkeztek, hogy személyesen Zsigmond Vilmostól hallják azokat a történeteket, amelyeket a képek elmesélnek. A Gellért Szállóban beszélgettünk. Vilmos remekül néz ki, tökéletesen beszél magyarul, nyoma sincs az „ámerikás” akcentusnak. - Demők Nóra interjúja Zsigmond Vilmossal.

11160063_10152698047562016_1937587961267246352_o_640.jpg

Nóra: Néhány nappal vagyunk a megnyitó után, óriási az érdeklődés, több százan jelentkeztek a tárlatvezetéseire, hogy a képek mellett maga Zsigmond Vilmos is elmesélje a történeteket. Számított ekkora érdeklődésre? Ön szerint minek szól ez a hatalmas lelkesedés: a fotóknak, a filmeknek vagy az Ön személyes történetének, életművének?

Zsigmond Vilmos: Őszintén szólva nem számítottam erre. Amerikában volt egy kiállításom ugyan 15 évvel ezelőtt, akkor 25 képemet kiállították, az is jól sikerült, de nem volt olyan nagy felhajtás, mint ami itt van… Biztos vagyok benne, hogy az is közrejátszott, hogy a filmes szakmában ismernek, azt mondhatják, na, jól van, nézzük meg, mit tud, lássuk a fényképeit is! Az is meglepő, hogy a közönségnek ennyire tetszenek a képek. Nem értem, miért…(nevet)

Nóra: Önnek tetszenek most a saját a fotográfiái? Rég látta őket: kiállítva, kinagyítva talán soha…

Zsigmond Vilmos: Nagyon! Főleg, ahogy ki vannak téve, elhelyezve. Amikor készítettem őket, még nem gondoltam, hogy ilyen nagyok lesznek a képek a falon! Tényleg jól néznek ki! Volt egy srác, aki nagyon jó fényképésznek tartotta magát, de azt a hibát követte el, hogy minden képét hatalmasra nagyíttatta, és ez által, nem hogy jót tett volna, hanem rosszabbak lettek a fotói, kijöttek a hibák… Akkor azt gondoltam, te jó ég, nekem ezt a hibát nem szabad elkövetnem. Sokszor egy kis kép jobban dolgozik, mint egy nagy kép. Van a kiállításban 6-8 kép, amit nagyban megcsináltak, szédületes jó hatást keltnek. Ha egy kép jó és ki van nagyítva, akkor viszont még jobb lesz!

05_zsigmond_vilmos.jpg

Nóra: A kiállítás kísérletet tesz arra, hogy együtt mutassa be, összehasonlító módon az életművet, egy térben mutatja meg a film és fotó lehetőségeit, kapcsolódásait. Milyen mértékben vett részt a fotók kiválasztásában? Volt olyan fotó, amit a kurátorok kiválasztottak, de Ön azt mondta, hogy nem akarja?

Zsigmond Vilmos: Nem, inkább olyan volt, amit nagyon szerettem volna, de nem választottak ki, nem fért bele a tematikába… A kiállítás témája a fotóim hatása a filmezésre, amit nagyon nehéz különválasztani, mert tulajdonképpen ezt a világításban lehet tetten érni. Van egy hatás, amit a világítással érek el, amely a fotó hangulatát, atmoszféráját megteremti. Azok a fényhatások, amiket szeretek a fotóimon alkalmazni, azok megjelennek a filmekben is. De szerintem megjelentek volna anélkül is, hogy fényképeztem volna előtte…

Nóra: A kiállítás több szempont alapján rendszerez és válogat a fotók közül. Elkülöníthetők az egyes korszakai a fotóanyag alapján? Tetten érhető az Ön története ebben a kiállításban?

Zsigmond Vilmos: Nagyon nehéz elválasztani az egyes életszakaszokat és ezt megjeleníteni. Nem lehet úgy, mint például Picassónál, hogy kék korszak meg piros korszak és az absztrakt… Vannak időszakok, amiknél meg tudtuk ezt jeleníteni, például egy része a teremnek a főiskolás évek. Ez a tanuló időszak, én utánoztam István (Eiber István) stílusát a világításban. A Hajnal előtt c. film, amely a háború végéről szól, dokumentarista stílusú, amit Illés Györgytől vettem át. Ezután jött a New York-i korszak. Két évig éltem ott, azt nem lehet elkerülni, hogy az ember ne nézze New Yorkot úgy, ahogy van. Akárhová teszi le a fényképezőgépet, témát talál, a parkok, a hidak, mind megragadtak. Az amerikai filmkorszak is egy új tanulókorszak volt. Lentről kezdtem, dokumentarista vonalon, amikor egy vak iskolás gyerek életét mutattuk be, egy fekete családot, ezeket a korszakokat azért el lehet különíteni. Amikor már rátértem az én személyes filmjeimre, azokat a képeket már nehéz kategorizálni. Én jobban szerettem volna a képek válogatása során, ha nem törődünk ezzel és akkor csomó olyan kép bekerülhetett volna, amik a kedvenceim, de végül nem zavar ez sem, mert zseniálisan lett megoldva, ez a kiállítás nagyon el van tervezve, és ez köszönhető Tamásnak (Tomas Opitz, kurátor), Beának (Puskás Bea, kurátor) és a múzeumnak, akik ragaszkodtak bizonyos dolgokhoz.

_pj22944.jpg

Nóra: Azt mondják, jellemző a munkáira az úgynevezett „elemző látásmód”, a realisztikus világ visszaadásának képessége. Van ennek a megfogalmazásnak létjogosultsága?

Zsigmond Vilmos: A film egy realista műfaj. Lacival (Kovács László operatőr) kitaláltuk azt a jelzőt, hogy „költői realizmus”, vagyis poetic realism, tehát realista, de annál jobb! Jobban szeretjük a fényeket annál, mint amilyenek a valóságban. Ez a stílusunk a filmezésben. Sok esetben ez a szemlélet nem működik olyan filmeknél, ahol nem fontos, hogy szépen csinálja az ember. Sok operatőr elköveti azt a hibát, hogy a filmjeiben minden túl szép, ha kell, ha nem. Ezt igyekszem elkerülni, de nehéz. Szeretem a fényeket, de egy filmben előfordulhat, hogy nem értik az emberek egy történet drámáját akkor, ha túl szépen van fényképezve.

Nóra: A színek túlzott, erős jelenlétére gondol például?

Zsigmond Vilmos: Igen, a színekére. Jó, hogy ezt mondja, a színek elviszik az embert a fényektől és árnyékoktól. Én a fényt és árnyékot szeretem, imádom a film noir-t, legszívesebben minden filmet film noir-ban forgatnék! Ez az, ami aggaszt is engem sokszor. Például, ha komédiát filmezek, akkor általában az az elvárás, hogy világos fényekkel forgassam, szebben, mint ahogy van, mert az komédia. Nem hiszek ebben. Én szeretek drámaiságot belevinni a világításba akkor is, amikor vígjátékot csinálok. Néha túldramatizálom a dolgokat, vissza kéne kicsit fogni engem…

Nóra: Mi az, amit ma mindenképpen tanácsol azoknak, aki fotó- vagy filmművészettel akarnak foglalkozni? Mi az alapelv, amit minden időben szem előtt kell tartani, attól függetlenül, hogy analóg vagy digitális technikát használ valaki?

Zsigmond Vilmos: Van egy iskolánk, amit elkezdtünk, ahol azt szeretném tanítani a fiataloknak, akik digitális eszközökön nőttek föl, hogy tanulmányozzák a filmre forgatott filmeket,nézzék meg a világítást, hogy van dramatizálva, hogy van a történet elmesélve. A digitális filmezést tanulók néha elfelejtik, hogy a világítással kell hangulatot teremteni. Lényegesen leegyszerűsíti az atmoszférát a digitális kép: mindenki azt hiszi, ha a kép olyan, mint a valóság, az már jó, de nem így van. Ne azt a valóságot próbálja az ember filmezni, amit lát, hanem azt a valóságot, ami a történetben van! És ez a nehéz, ezt meg kell teremteni. (díszlettel, design-nal, ruhákkal, világítással, dönteni a színekről stb.) Nem pedig a valóságot kell elérni egy digitális kamerával, mert abban nincs gondolat, történet. Ma már nehezebb annak ezt megtanulni, aki a digitális technikát ismeri, és onnan lép át a filmre, mert az egy nagy lépés, nagy döntés.

a_640.jpg

Nóra: Volt olyan rendező, akivel nagyon szeretett volna dolgozni, de nem úgy alakult?

Zsigmond Vilmos: Az igazság az, hogy sok jó rendező volt, akivel jó lett volna együtt dolgozni, de mindenkinek megvolt a maga operatőre, mégis azt hiszem, nem panaszkodhatom, nekem is kijutott néhány, elég jó rendező… (nevet)

Nóra: Mit gondol, miért a filmnek van még a mai napig ilyen ereje, nézők millióit mozgatja egy adott időben, mit tud a film?

Zsigmond Vilmos: A filmben minden művészet benne van. Kép, zene, irodalom, ezért ez a legfontosabb művészet, szerintem, mert minden benne van, még a special effect is, akár szereti az ember, akár nem. A 3D-t is bele próbálják tenni a filmbe, ami szerintem hiba, mert a filmnek nem szabad ilyen mértékig a valóság illúzióját keltenie. A filmben mindig az volt a jó, hogy absztrakt forma. Igazi, de mégse. A filmet nem lehet eltörölni a Föld színéről, az mindig lesz. Épp olyan, mint a festészet vagy szobrászat, vagy bármilyen művészeti ág, filmben is szabadság van, azt csinál az ember, amit akar…

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr67389876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.