Reigl Judit nem bírja a korlátokat, a kereteket, számára a szabadságigény az élet minden területére kiterjed. Ez a vágy művészetében és életében egyaránt megtestesül.
A Ludwig Múzeumban Winkler Nóra tartott exkluzív tárlatvezetést Reigl Judit-Űr és extázis c. kiállításán.
A ma már világszerte ismertségnek örvendő, Franciaországban élő festőművész, akinek képei a New York-i Museum of Modern Art-ban, a londoni Tate Modernben és a párizsi Pompidou Központban is megtalálhatók, nyolcszor indult neki a vasfüggönynek, mire el tudta hagyni az országot, hogy ne pártfunkcionáriusokról kelljen portrékat festenie.
Számára a szürrealizmus irányzata, amellyel Franciaországban kezdte pályáját André Breton támogatásával, túl szűk volt, csak úgy, mint a figurális festészet nyelve. Az emberi alakok nagyon ritkán jelennek meg festészetében, akkor sem maga a személy, hanem a test és annak egy része fontos csak a kép szempontjából.
Reigl Judit kísérletezik az anyagokkal, a technikákkal, hogy hogyan tudja legjobban megjeleníteni azokat az energiákat, szenvedélyeket, amelyek benne feszülnek. Így például a Robbanás című sorozatán a vászonra veti a festéket, erővel dobja a vászonnak, majd egy függönykarnis darabját eszközül használva elkeni. Ezen képek esetében a művészből kirobbanó erő nyilvánul meg abban, ahogy a festék „szétrobban” a felületen.
Ennek a sorozatnak is következménye egy későbbi sorozata, melyből szintén látszik, hogy nincs előre tervezés, koncepció. Az jelenik meg a vásznon, ami éppen „kijön” a szerzőből. Ez az igen sötét sorozat a Guano: Reigl Judit a műtermi szemétnek számító vásznakat letette a földre, hogy arra folyjon a festék, miközben dolgozik. Később rájött, hogy ezek a lerakódott rétegek is az ő koncepciómentes filozófiájának megfelelő alkotások. A rétegekben pedig koncentrálódik az idő, ami további jelentést ad a képeknek. Ráadásul még az „újrahasznosítás” szempontjából is megfelel a modern elvárásoknak, jegyezte meg a tárlatvezetésen Winkler Nóra.
Nem akarok minden poént előre lelőni, de A fúga művészete, a Gomolygás és a Hidrogén című sorozatot meg kell említenem. Ezek esetében szintén technikai kísérletről, bravúrról van szó, ugyanis a festő a vászon mindkét oldalát befestette, úgy, hogy bár a részletekbe nem bocsátkoznék bele, a festék egy része „átmarja magát” a másik oldalra, így a kettő eggyé válik, mint a zenei hangzatok, úgy hogy közben az anyagok „megharcolnak” egymással.
Bár nem gondolom, hogy a látvány élménye nélkül át lehetne adni egy kiállítás lényegét, de talán kedvet csinálni igen. Éppen ezért érdemes megnézni Az űr és extázis kiállítást a Ludwig Múzeumban. Mindenképpen elgondolkodtató, szó szerint is többrétegű élményt nyújt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
♔bаtyu♔ 2014.04.11. 17:44:06
HgGina 2014.04.11. 20:09:12