Átmenet, vagy „átmenetelés”? - A mérges orosz kutya a Ludwig Múzeumban

|

Átmenet és átmenet a Ludwig Múzeum kiállításának címe, ami már önmagában is figyelemfelkeltő. Az első, ami eszünkbe jut, a politikai átmenet, ami közös élmény a Szovjetunió széthullása és a rendszer bukása után. Ugyanakkor ez az átmenet mintha még mindig tartana, ismétlődne, vagy legalábbis újra és újra kezdődne. A kiállítás üzenete számomra, hogy a művészet és a humor segít mindezen átmenetek, és az unalom túlélésében is.

image001 (5).jpg

A művészek, Oleg Kulik és a Blue Noses csoport képeiken nem kímélik a politikát, a világ vezető politikusait, Vlagyimir Putyint különösen nem, de a közízlést és a médiát sem. Ugyanakkor szeretik az országukat, amit nagyon különbözőképpen látnak. Oleg Kulik a nagyvárosból, Moszkvából, a Blue Noses tagjai: Alekszandr Saburov és Vjacseszlav Mizin pedig Szibériából.

A közös nevező az irónia. A Blue Noses ezt a mindennapokban, a személyes környezet körítésével mutatja meg az embereknek.

„A világunk folyamatosan változik”, -mondta a csoport egyik alapító tagja, Alekszandr Saburov.

Függetlenül attól, hogy korábban, a brezsnyevi időkben mindannyian úgy éltünk, hogy minden örökre úgy marad. Azonban a dolgok elkezdtek változni, és ez azóta folyamatosan így van. Az emberek azt hitték, hogy előbb-utóbb minden leülepszik, és úgy marad, de nem így történt. Nem beszélve arról, hogy az ember egy idő után a kor előre haladtával rájön, hogy minden múlékony és változik, ezért ezekkel egy idő után már nem is foglalkozik. A mi nagyszüleink például már egyáltalán nem foglalkoznak velük, mert annyi változás volt már az életükben. 20-30 évesen ez még érdekes. Ezt az élményt tekintve a volt szocialista országok elég sok hasonlatosságot tudhatnak magukénak. Mindenki elhitte azt az illúziót, hogy csatlakozunk a nyugathoz és majd mindenkinek jobb lesz.”

0140206_GL33271.jpg

A küzdés az unalom ellen a polgárpukkasztást is jelenti? Provokálnak?

Igen, ezt is mondhatjuk. Amikor azt mondtam, hogy a nyugati művészet unalmas, arra gondoltam, hogy a társadalommal való együttélés hiányzik, ami ránk sokkal jellemzőbb, ezért a miénk egy sokkal élesebb művészet. Ha Amerikában megnézek egy kiállítást ott csak dizájnt látok, hozzánk sokkal közelebb áll a reagálás a társadalomra. Mi ilyennek látjuk a művészetet, ezt tanultuk. Ez nem megbotránkoztatás, szerintünk nagyon fontos, hogy a művészet reagáljon az eseményekre, olyat hozzon létre, ami az emberek számára érdekes. Mindenkihez szóljon, ne csak azoknak, akiknek pénzük van, hanem a gyerekektől a nyugdíjasokig.

A rendszer hogyan viseli a kritikát?

Azt gondolom, hogy a rendszernek semmi köze ehhez. A mi művészetünk nem a burzsoáziával vagy a bürokratákkal áll harcban, nekik nem igazán van mit mondanunk, hanem a kispolgárokkal, akiknek torz és buta elképzeléseik vannak. Az állam azt mondja, a kapitalista a hibás, ha nem működik a demokrácia, de szerintem nem így van, mert igenis mindenki hibás. Persze mindenkinek megvan a maga ideológiai háttere, ezek az ideológiák állnak harcban egymással. Mi a vidék művészei vagyunk, Oleg Kulik sokkal inkább a nagyvárosé.

0140206_GL33233.jpg

Oleg Kulik valamikor a radikális akcióművészet alakja volt, elhíresült performansza a Mérges kutya, avagy a magányos cerberus őrizte utolsó tabu, amikor meztelenül, kutyaként akciózott egy moszkvai galéria előtt, tette különösen ismertté a nevét. Ahhoz képest mostani alkotásai szinte konzervatívnak tűnnek, ugyanakkor az erőteljes kritika, a jellegzetesen orosz témák esetében is elsődlegesek, nem is nagyon állít ki Oroszországban.

Viszont ha mégis, akkor ki akarnak végezni, vagy fel akarnak akasztani.

Akkor úgy érzi, nem tűrik olyan jól a kritikát Oroszországban?

A 90-es években közömbösen viszonyultak hozzá az emberek, most úgy tesznek, mintha észre sem vennék. Az én munkáimban nincs különösebb kritika, gyakorlatilag őszinte szeretet próbálok kifejezni a képeimen az adott téma iránt.

A szép és a csúnya nem különváltan van az emberek fejében, együtt létezik, Oroszországban is együtt van jelen. Az ember az istállóban alszik a tehénnel, ugyanakkor szagolja az illatos virágot. Hatalmas az érzelmi skála, amit át lehet tekinteni, és nekem ez tetszik. De nem mindenkinek tetszik, hogy nekem ez tetszik. Én olyannak szeretem Oroszországot, amilyen. Sokan viszont valamilyen fantáziában létező Oroszországot szeretnek. Lehet, hogy ebben rejlik a konfliktus. Nagyon sokan kritizálnak engem ezért, akár a hatalom, akár a barátaim. Utóbbiaknak ez túlzottan művészet, a hatalomnak túlzott politika.

Akkor így fordítja le saját maga számára a mai orosz valóságot?

Gyakorlatilag dokumentálásról van szó, sokszor újságból választom a témámat. Megtörtént eseményt jelenítek meg. Ez nem kritika a hatalom felé, hogy itt ölik a nőket, hanem az élet, hogy ott egy fiatal szép nő, akit megölnek. Egyszerre szép és borzasztó. Én Oroszországban élek, nekem Oroszország adja az érdekes témákat, ha Indiában élnék, akkor az adná.

Szolláth Dávid irodalomtörténész exkluzív tárlatvezetést magyar nyelven az Átmenet és átmenet. Josip Vaništa, Oleg Kulik és a Blue Noses időszaki kiállításban március 1-jén, 16 órakor.

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr625833895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.