„A hatalom megőrjíti az embereket” – interjú Jean-Jacques Lebellel, a Ginsberg-kiállítás kurátorával

|

Semmiképpen nem mindennapi eset, hogy egy kiállítás kurátora maga is témája, sőt egyik tevékeny katalizálója annak a mozgalomnak, amiről a kiállítás szól. A Ludwig Múzeum „Beat-nemzedék/Allen Ginsberg" kiállítása esetében éppen ez a helyzet. Ugyanis Jean-Jacques Lebel maga is költő, happeningek szervezője, Ginsberg, Burroughs, Jean Genet barátja, ő fordította le műveiket először franciára. Lebel szerint a költészet utópia, ami reményt jelent az emberiségnek. Örök anarchistaként úgy véli, a káosz is csak jobb lehet.

lebel_profi.jpg

Jean-Jacques Lebel (fotó: Natasha Pavloskaya)

Mennyire erős az üzenet (már tudtam, amikor kimondtam, hogy a szóhasználat nem jó), amit a ma emberének ez a kiállítás küld?

A költészet nem üzenet. Ez nehéz kérdés, a vízióval rendelkező költők kérdéseket tesznek fel, és elkezdik megfogalmazni a választ, amit a társadalom nagy része nem akar hallani. Most Budapesten vagyunk, de lehetnénk Amerikában vagy bárhol, szörnyű problémák léteznek a társadalomban mindenhol. Visszatérőben a rasszizmus, tragikus szociális körülmények mindenütt, az élet értelme sokak számára eltűnt, a fiatalok elveszettek. Komoly problémáink vannak, háborúk, a drónok Afganisztánban, amik nőket és gyerekeket ölnek, Irak robbanás közeli helyzetben van. Aztán ott a Közel-Kelet, Afrika... a világ nagyon-nagyon rossz állapotban van.

Olyan történelmi pillanatban vagyunk, amikor a költők vízióira a legnagyobb szükség van. A költők utópiákról írnak, nem csak az érzéseikről írnak, hanem egy másmilyen élet lehetőségéről: másfajta társadalomról, civilizációról, nyelvről, együttlétről a többiekkel, ha ezeknek, az itt a dzsungelben – jobban szeretem a dzsungel megnevezést, mint a kiállítást - látható költőknek a műveit olvassuk: az Üvöltést, a Meztelen ebédet, az Útont, akkor ezekben az utópiákban halvány reményt láthatunk az emberiség számára.

Erre nagyon is szükségünk van, hiszen ha a TV-t nézzük, gyakran azt látjuk, hogy nincs remény, mert ugyanazokat a hibákat követi el az emberiség újra, újra és újra, a költők pedig megmutatják az ebből kivezető utat. Nem tudom mi az igazság, szerintem nem is létezik olyan, de ez az érzésem. Huszonhárom éve folytatom ezt a munkát, az itt kiállított dokumentumok legalább felét még sehol nem lehetett látni, teljesen újak. Akkora sikere volt az eddigi négy európai városban (Budapest az ötödik), ahol bemutatták, hogy mindenhol meg is hosszabbították a kiállítást.

Úgy gondolja, hogy a helyzet nem nagyon változott a beatmozgalom fénykora óta?

Csak rosszabb lett. Ott van Afganisztán, Afrika, Szíria, a Közel-Kelet, de ez nem jelenti azt, hogy abba kellene hagynunk a tiltakozást. Ezt kell továbbítani az új generációknak. (A kiállítás programfüzetének fotóját mutatja, amin Ginsberg, Burroughs, Jean Genet fiatalokkal tüntet együtt a vietnámi háború ellen.) Ők valóban világraszóló zsenik, mindhárman, akik a fiatalokkal együtt tiltakoztak az utcán. Nem szeretem az üzenet szót, de ez egy jó példa arra, hogy mit kellene tenni.

Magyarországon az az időszak, az ötvenes, hatvanas évek teljesen más volt, más rendszer létezett, mint Európa más részein vagy az Egyesült Államokban. A beatkorszak, ez a forradalmi mozgalom egy kicsit többet, egy kicsit mást jelenthet itt?

Engem nagyon személyes élmények kötnek az akkori Magyarországhoz, 1956-ban húsz éves voltam, amikor olvastam az újságban, hogy mi történik Budapest utcáin, vonatra ültem, aztán stoppoltam a határig, harcolni akartam. Azt gondoltam, hogy miként a spanyol polgárháború idején 1938-ban, nemzetközi brigádok harcoltak, ugyanúgy a magyarok oldalán is harcolni lehetne az elnyomó szovjet rezsim ellen, de nem engedtek be a határon. Három napig aludtam egy pajtában, aztán vissza kellett fordulnom, de számomra Budapest szimbolikusan is nagyon-nagyon fontos.

Két évvel később találkoztam Lukács György filozófussal, majd több Polyphonix fesztivált is szerveztem Budapesten a Francia Intézetben, Szegeden, volt kiállításom a régi Ludwig Múzeumban. Sok barátom van itt, költők, zenészek. Én Európában hiszek, fontos, hogy ez a „dzsungel" már három francia, majd egy német és most egy magyar helyszínen jár. Ez Európa, ez a kultúránk, amit együtt csinálunk, mindannyian. Ez nem nacionalista, hanem nemzetközi. Nagyon büszke vagyok arra, amit itt csinálunk, és fontos, hogy folytassuk.

_DV02478.jpg

Mit gondol a dzsungelről - a különböző művészeti nyelvek, a költészet, a mozgókép, a festmények, együtt miért jelentenek többet, mint külön-külön?

A kiállítások általában elég unalmasak, a dolgok csak lógnak a falon, nem mozognak. Én azt szoktam javasolni a közönségnek, hogy sétáljon, vesszünk el az erdőben együtt, üljünk le, haladjunk tovább. A szemünk, a fülünk összerak valamit, ami mindenki számára személyes. Ez egy mozgó kollázs, össze lehet szedni a nekünk személy szerint fontos morzsákat, és abból megfőzni a saját „gulyásunkat". Ez így sokkal érdekesebb, mert a néző aktív, nem passzív, ahol csak lenyeljük, amit már megfőztek számunkra. Itt megnézhetjük, amihez kedvünk van, ha elfáradunk vissza lehet jönni másnap, ez egy fizikai élmény. Sokkal érdekesebb, mint egy kiállítás, ezért hívom dzsungelnek.

Ön része volt ennek a mozgalomnak...

Ők a barátaim voltak, nem tudom, hogy része voltam-e, de én fordítottam a műveiket egész életükben, és a barátjuk voltam.

...hogyan tudná leírni azoknak az időknek az atmoszféráját?

Elkeseredés volt, de kollektív reményekkel. Nem narcisztikus volt, az én... én... énnel a középpontban, mint ma. Mindenki együtt játszott, kollektív nyelv volt ez a költészet.

Mit gondol, mit tudott elérni? Mennyire mélyre hatott a társadalomban?

Nagyon is, ők találták ki az ellenkultúra mozgalmát, a negyvenes években, az ötvenes évek elején. Ez univerzális volt, elterjedt.

Azt olvastam önről, hogy örök anarchista, ez így van?

Igen, gyűlölöm a hatalmat, mindenféle hatalmat, ez a legrosszabb, ami az emberekkel történhet, mert megőrjíti őket. A hatalom mindenkié kell, hogy legyen, nem kormányoké vagy a bürokráciáé, erre a költészet jó példa, ami az olvasókkal adok-kapok viszonyban van. A költészet anarchista utópia. Az anarchia azt jelenti, hogy nincs főnök, ez kellene ma, mert túl sok a főnök, akik őrültek, mind háborút és pénzt akarnak, meg kellene tőlük szabadulni teljesen, persze káosz lenne, de már így is káosz van. Rosszabb már nem lehet, csak jobb, de mindenképpen jobb móka.

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr455624676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.