Interjú Péter Ildikóval

|

Péter Ildikó (1982, Budapest) 2007-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szakán. 2009-ben az André Kertész fotóművészeti ösztöndíj nyerteseként Párizsba költözött, hogy ott folytassa tovább munkáját. Franciaország azonban csak egy újabb állomásnak bizonyult Németország és Törökország mellett. Jelenlegi lakhelyének Európát tekinti. Műveinek középpontjában az épített környezet, a város és a táj átalakulása, időbeli változása, valamint a jelen és a múlt fogalma áll. Különböző felbontásban, eltérő technikával készült képeihez továbbra is nyersanyagot, az utóbbi időben többnyire színes negatívot használ. Aktuális projektje az ipari forradalom bölcsőjének, Észak-Angliának hét városát mutatja be, dokumentálva az elmúlt, közel kétszáz év alatt végbement gazdasági és szociális változásokat, egyúttal pedig emléket állítva a hajdan pezsgő életű, mára azonban hanyatlásnak induló indusztriális központoknak. A Leopold Bloom Képzőművészeti Díjra jelölt művész fotósorozatának részlete most a kilenc jelölt közös kiállításán tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. Interjú Péter Ildikóval.

ildiko_bocs.jpg

Mi volt az elmúlt egy évből a legemlékezetesebb kiállítás vagy művészeti esemény, amit láttál vagy amin részt vettél?

Immár négy éve rendszeresen részt veszek a Paris Photo-n. Ez az egy hét az egyik legizgalmasabb európai fotográfiai esemény, minden évben más, de mégis hasonló. Hiszen ugyanazok a galériák és kiállítók jönnek, de a trend és a fotósok évről évre egy picit változnak. Lehet itt találkozni a legfelkapottabb nevekkel, de fiatal, ismeretlenebb fotóművészek munkájával is. Egy hét őrület, pörgés, fotó fotó fotó. Imádom.

Mi vagy ki inspirál/inspirált eddigi munkád során, tekintesz valakit mesterednek/példaképednek?

Sokféle inspirációt kaptam a tanulmányaim alatt, illetve az azt követő évek során. Számomra fontos az európai fotográfia, ezen belül is talán a két legfontosabb iskola, a Düsseldorf School és a Helsinki School irányvonala. Az egyik a szigorú német vonal, szimmetrikus komponálás, objektív szemlélet, a másik pedig az érzelmek, a személyesség. Egyszerre szeretem Michael Ackermann és Gursky műveit, de sok fotóst a Magnum ügynökség tagjaiból is. A franciák közül Raymond Depardon-t nagyon szeretem, fotográfiái és írásai révén, hiszen a kettőt egyszerre műveli, nem feltétlen párhuzamban. Mély és érzékeny, és számomra ő mutatja be legjobban a fotós szakmájából adódó magányát és folytonos útkeresését. Mellette még Mark Power, Alex Majoli és Alec Soth munkáit szeretem nagyon.
Az amerikaiak közül Joel Sternfeld és Lewis Baltz azok, akik az utóbbi néhány évben nagy benyomást tettek rám. Szerencsés vagyok, mert munkakapcsolatunk révén mindkettőjüket személyesen is megismerhettem, ezáltal még inkább nőtt a hatás!

Jellemezd három szóval a tevékenységedet!

Magány, érzékenység, a tudattalan követése.
Aztán még három: tudatosság, maximalizmus, munkamánia.
Ez lennék én. Itt is megjelenik az említett két fotográfiai iskola jellemzője, amelyek keverednek bennem.

Ha nem azzal foglalkoznál, amivel most, milyen pályát választottál volna? Miért éppen azt?

Közel áll hozzám az urbanisztika, a város, táj építészete, de ugyanígy a természet is. Talán azért, mert majdnem tájépítész lettem. Ez a vonal ott van minden képemen, az érdeklődésem középpontjában. Emellett nagyon foglalkoztat a szociológia, a pszichológia, a kultúrális antropológia és az építészet. Meg persze a design. Sok érdeklődési kör. Ez jó, ez nyitottá tesz, szélesíti az amúgy általában elég szűk „művész“ vagy éppen „fotóművész“ jellemet. Mindenképp nyitottnak kell lenni. Legalábbis számomra ez az alap, én ilyen vagyok.

Szerinted van-e feladata egy kortárs művésznek ma a társadalomban? Ha igen, mi az?

Megmutatni és felhívni a figyelmet olyan dolgokra, amik mellett észrevétlenül elhaladunk. Legyen ez társadalmi, szociológiai vagy személyes kérdéskör, helyzet vagy probléma. Emberek, nézzetek kevesebb tévét. Vagy egyáltalán ne. Üzenetek vannak. Hogy jó irányba megyünk-e. Vagy hogy vegyük már észre magunkat. Sokféle üzenet van, hiszen sokféle csatorna is van!
A művészet érzékenyebbé is tesz. Nem a megszokott módon, nem a megszokott üzenetek jönnek. Közelebb kell lépni, időt kell vele tölteni, meg kell érteni. Nem sablon. Új. Ez is jó. Javul az érzékenységünk, szélesedik a látómező, azáltal, hogy egy másik, számunkra talán teljesen új dimenzióból figyelhetünk meg valamit. Szeretem a riportfotót, de bármelyik társművészetet is. Színház, irodalom, zene, tánc. Fontos, hogy ezek élnek és lüktetnek velünk, bennünk, velünk együtt. Egy kicsit talán mindenki művész, jobban el kellene engedni magunkat (csak a társadalom ezt nem engedi).

Mit láttál, olvastál vagy hallgattál mostanában, ami hatással volt rád és másnak is ajánlanád?

Sokféle könyvet olvasok sokféle témában, legyen az pszichológia vagy fotó. Fontosak számomra a könyvek. És elég sok kiállítást is látok. Szerintem érdemes Európát járni, és elnézni a különböző kiállítóterekbe, galériákba, vagy csak ülni egy teraszon, és nézni, miben más az élet máshol. És olvasni, és társművészeteket is fogyasztani.

Ha szabadon választhatnál, hol állítanál ki a legszívesebben?

Adjatok egy olyan helyet, ahol van idő és energia a legjobb kiállítást megcsinálni! Meg persze pénzt is! Na akkor minden rendben lenne!
Szeretem a berlini CO-t, a london-i Photographers Gallery-t, a párizsi Maison Européenne de la Photographie-t, az amszterdami FOAM-ot. Bárhova mennék. Csak hívjatok!

Mit tartasz a munkád legizgalmasabb részének?

Az egész folyamatot. A pszichológiai átmeneteket. Az örömöt, az önmegkérdőjelezést. A végeláthatatlan munkát, mert mindig és egyfolytában csinálni kell, mert hajt belűlről. Az összes fázist szeretem a munkán belül. Az előkészítő és kutatómunkát, lévén hogy dokumentarista jellegű képeket csinálok, utána kell járni, engedélyeket kell szerezni, stb. Aztán magát a fotózást. A pillanat, amikor eljön, most menni kell, hajnali hat, esett a hó, ki az ágyból. Vagy levezetni pár képért több száz kilométert. Menni, úton lenni. Emberekkel ismerkedni.
Aztán meg az utómunkák. Szken, retus, színkorrekciók, és a többi. Az, hogy hogyan szeretném kiállítani, mekkora méretben, és hogyan, azt mindig tudom már a sorozat készítése elején. Valahogy ott van egyértelműen.
És a kiállítások produkciós folyamatát is szeretem. Meg kézben tartani mindent. Megtervezni. Egészen izgalmas!

Mi az, amit mindig magadnál hordasz?

Egy noteszfüzetet meg egy tollat. Gép az nincs mindig nálam. Meg okostelefonom sincs.

Hol dolgozol legszívesebben, milyen számodra az ideális műterem?

Az utóbbi években kívül dolgoztam, városokban, belső és külvárosi terepeken. Szeretem a terepmunkát, de vágyom egy műteremre is. Portrék meg csendéletek. Az ideális műtermemnek lenne egy napfényműterem-része, ahol a természetes fény világít, és lenne egy mesterséges, vaku-fényes rész is. Benne lakni. Egy műteremlakás. Az lenne a legjobb. A fényt amúgy is szeretem.

Van olyan eszköz/médium, amit még nem próbáltál, de érdekelne? Miért éppen az?

Talán a színház? A többit hellyel-közzel próbáltam. Izgalmas mindegyik!

Mivel töltöd az idődet, amikor nem dolgozol?

Rengeteget dolgozom. Megállás nélkül. Ez sokszor sajnos az emberi kapcsolatok rovására is mehet. Nehezen tudja egy normál ember elfogadni, hogy milyen a kettős élet, amikor a normál munka után neki kell állni a másik munkát is csinálni, és aztán nem marad idő semmire...
Amikor mégis adok magamnak pár normál órát, akkor az mozgással telik, futok, úszom, falat mászom és jógázom, illetve nagy rajongója vagyok a kulináris élményeknek.

További információ Péter Ildikóról >>>

 Készítette: Gadó Flóra, Lendeczki Kinga

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr815497930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.