Séta az égbolt másik felén

|

Decemberben nyílt meg a Ludwig Múzeum új állandó kiállítása, amely egy újabb, izgalmas megközelítésből tárja elénk a gyűjteményt: az egykori „kelet” és „nyugat” párbeszédére fekteti a hangsúlyt. A kiállítás kurátora, Szipőcs Krisztina közel nyolcvan alkotáson keresztül mutatja be a második világháború utáni művészet legfontosabb alkotásait és művészeit egy olyan központi motívum köré fűzve, amely egyben a múzeum történetének is szerves része.

705156_10151138225612016_731253930_o_1.jpg

Irány a kiállítás!

Mióta dolgozol a Ludwig Múzeumban, és pontosan mi a munkád?

Régóta itt dolgozom, 1994 januárjától. Én voltam a második művészettörténész, akit kimondottan a Ludwig Múzeum alkalmazottja volt. A Ludwig Múzeum 1989-es alapításkor még a Magyar Nemzeti Galéria keretein belül működött. 1992 végén kérték fel Néray Katalint, aki korábban a Műcsarnok igazgatója volt, hogy legyen az új intézmény az igazgatója. 1993-tól, ahogy az anyagi lehetőségek engedték, időszaki kiállításokat is rendezett, és elkezdtük közösen kialakítani a múzeum infrastruktúráját. Én kezdő művészettörténészként kerültem ide, afféle kisinasként, számos kiállításnál asszisztáltam az igazgatónak és közben a gyűjteménnyel is foglalkoztam. 1996-ban jött az első nagyobb fordulat a múzeum életében, amikor kortárs művészeti múzeummá alakult, amelynek kapcsán a gyűjteménye és a stábja is jelentősen bővült. Ekkor lettem a kiállítási és gyűjteményi osztály vezetője. 2005-ben költözött a múzeum a mostani épületébe. 2006-2008 között megbízott szakmai igazgatóhelyettesként dolgoztam. Az új igazgató, Bencsik Barnabás alatt a gyűjteményi osztály vezetését vettem át, ami ugyancsak izgalmas és érdekes feladat.

Te vagy az Égbolt másik fele – Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című kiállítás kurátora. Hogyan történik egy ilyen kiállítás megszervezése? Mennyi munkát jelent eljutni az ötlettől a kiállítás megnyitóig?

Egy kicsit speciális dolog, amikor az ember a gyűjteményből rendez kiállítást. Az egyik legfontosabb feladat, hogy valami újat mutass, eltérj az unalomig ismert korábbi állandó kiállítástól. Én viszont épp azért, mert művészettörténetet is tanítok, illetve gyakran találkozom és beszélgetek nem szakmabeliekkel, úgy éreztem, hogy az a néhány nagyon érdekes kiállítás, amit a gyűjteményből rendeztünk korábban, nem ad biztos bázist a művészettörténet tanításában, illetve nem mutatja be kellőképpen a gyűjtemény gazdagságát például azoknak a turistáknak, akik életükben először járnak Budapesten. Úgy gondoltuk, hogy ezeknek a meghatározó műtárgyaknak folyamatosan megtekinthetőnek kell lenniük, azért, hogy referenciaként szolgálhassanak. Az egész országban csak nálunk vannak eredeti Picasso festmények, de ugyanígy említhetem Warholt, Lichtensteint, Rauschenberget vagy akár Wolf Vostellt, akik mindannyian a II. világháború utáni művészettörténet nagy alakjai. Büszkék vagyunk arra, hogy a mi gyűjteményünkben találhatók ezek az alkotások, másrészt a közönség számára is nagyon fontos, hogy ezek a művek folyamatosan elérhetők legyenek.

Az égbolt másik fele a múzeum állandó gyűjteményének kiállítása, viszont csak töredéke látható a tárlaton – milyen koncepció alapján választottad ki a bemutatott alkotásokat?

Ahogy gondolkodtam a kiállításon és próbáltam a műveket összeválogatni, arra jutottam, hogy a központi motívum a művészettörténeti mainstream és a perifériákon lévő kelet-európai művészek viszonya lehetne. Ez egyébként a múzeum történetében is központi kérdés volt mindig. Itt keleten történelmi okok miatt a huszadik század folyamán végig egy olyasfajta kisebbrendűségi érzéssel küzdöttünk, hogy a mi művészetünk megkésett, rosszabb, nem éri utol a világot és így tovább. Ez is igaz bizonyos szemszögből, másrészt mivel egy teljesen más tapasztalaton alapul, más társadalmi, történelmi háttere van, ezért egészen sajátos jellegzetességeket mutat. Végső soron ezt a párhuzamos történetet akartam itt a termekben megmutatni, a kapcsolódási pontok hangsúlyozásával.

582379_10151197285472016_948861707_n.jpg

Csákány István: Szellemtartás
 

Az első termet a Ludwig házaspárnak szentelted. Kapcsolatba hozható ez a kiállítás koncepciójával?

Igen, feltétlenül. Egyrészt szerettem volna egy termet a múzeum történetének szentelni, másrészt Peter Ludwig személye maga gyönyörűen illusztrálja azt a kettős történetet, amiről beszélünk. Ő volt az első nyugati műgyűjtő, aki érdeklődéssel fordult a vasfüggönyön túli országok művészete felé – gyűjtötte azt, alapítványokat hozott létre, próbálta a saját gyűjteményét Kelet-Európában is bemutatni. Első lépésként a hetvenes évek végén Kelet-Berlinben próbálkozott – letétbe adott műtárgyakat, amelyeket aztán később visszavett, ezek részben Budapestre és Bécsbe kerültek. Gyakorlatilag próbált egyre keletebbre terjeszkedni. Nagyon érdekes, hogy egyedül a magyar kulturális kormányzat volt hajlandó – igaz, röviddel a rendszerváltás előtt – ezt az anyagot bemutatni, befogadni és aláírni azt a szerződést, amely a múzeum alapításához vezetett.

Méreténél fogva is központi szerepet kapott Csákány István Szellemtartás / Ghost Keeping című installációja. Az alkotást kölcsönbe kapta a Ludwig Múzeum – hogyan kapcsolódik a mű a kiállítás tematikájához?

Ez az alkotás kicsit kakukktojás, de végső soron mégsem az. A kiállítás a hatvanas évektől a rendszerváltásig fut, két műalkotás van csak, ami 1989 után készült – az egyik egy Ludwig portré, a másik pedig egy olyan mű Daniel Spoerritől, amelyet már a hatvanas évek óta csinál, változatlan maradt a technika és az ötlet is. A Csákány installáció egy váratlan ajánlat volt, magamnak is el kellett azon gondolkodni, hogy vajon hogyan lehetne a kiállításba illeszteni. Ugyanakkor a kelet-nyugati párbeszédben, a közeledési kísérletekben és közös művészeti referenciamező kialakításában nagyon fontos szerepet játszott a kasseli documenta, amelyen ez a mű 2012-ben először ki volt állítva. Ez a meghatározó kortárs művészeti esemény egy olyan kezdeményezés volt a háború után az ötvenes években Németország részéről, amely rehabilitálni akarta azokat az progresszív művészeti törekvéseket, amiket a nácik elfajzott művészetként kiáltottak ki. A documenta egy olyan jelentős, ötévente megrendezett seregszemle, amelynek kiállítói biztosan benne van ebben a bizonyos mainstreamben. Nagyon kevés magyar művésznek adatott meg, hogy a documenta hosszú története során bekerüljön ebbe a válogatásba, bár sokan törekedtek rá. Egész különös történetek vannak: a hetvenes évek elején például a magyar neoavantgárd művészek egy csoportja Lakner László vezetésével próbált eljutni a documentára. Lakner ötlete nyomán focicsapatot alakítottak, aki megírta Harald Szeemannak, hogy szeretnének nemzetközi válogatottal egy focimeccset játszani a Fridericianumban. Lakner aztán a hetvenes évek második felében saját jogán állította ki hiperrealista képei, a kilencvenes évek elején Sugár János is be tudott kerülni a kiállítók közé, de magyar művész eddig még soha nem tudott ilyen komoly lehetőséghez, mint most.

58268_10151197285572016_118580927_n.jpg

Csákány István: Szellemtartás (2012)

Tehát tulajdonképpen amiatt, hogy ott kiállíthatott, kerülhetett be a Ludwig kiállításába is?

Folyamatos törekvés a régiónk részéről, hogy mi is része legyünk a nagy művészeti kánonnak – ez most egy pozitív eredményt hozott. Egy viszonylag fiatal művész, szinte a semmiből, komoly előkészítő munka eredményeként – amelyben a Ludwig Múzeumnak és ezen belül az ACAX-nak nagy szerepe volt – el tudott jutni odáig, hogy Kasselben egy hatalmas terem csak az övé legyen.

A monumentális installáció nagyon vonzó a látogatók számára: arra buzdítja az embert, hogy másszon bele, nézze meg közelebbről is. Mi a mondanivalója az alkotásnak?

Csákány – ahogy több róla szóló szövegben is olvasható – épp a sajátos kelet-európai múltat szeretné ábrázolni, a munkásosztály emlékműveit próbálja megalkotni. Ilyen például A holnap dolgozója, bevetési ruha című betonszobor is, amely ugyancsak a gyűjteményünkbe került: egy kiüresedett héj, egy burok, ami a „munkást” körülveszi.

A Szellemtartás esetében egy komplett üzemet, egy varrodát látunk, ahonnan hiányoznak a szereplők, a dolgozók. Ugyanígy a körben elhelyezett figurák is csak üres héjak. A művész szellemeknek hívja ezeket a figurákat: a munkásosztály szellemét jelképezik. Csákány elsősorban az átalakuló társadalmi viszonyokra utal: létezik egyfajta baloldali hagyomány, ami a munkásosztályról, a parasztokról és elnyomó osztályokról beszél, de ez egy 19. századi filozófia. A modern kapitalista társadalomban egészen más társadalmi osztályok vannak. Csákány műve is ezt a kérdést veti fel: az 1989 előtti úgynevezett szocialista társadalom húsz év elteltével hogyan alakult át, miféle kapitalizmus jött létre, egyáltalán kapitalizmusnak lehet-e e nevezni ezt a rendszert?

Azt installációhoz egy nyugat-dunántúli kis falu varrodája szolgált mintaként, ahol asszonyokat nyugat-európai megrendelésre szuper öltönyöket varrnak – lehet, hogy ez a modern kori gyarmatosítás egy formája. Bár létezik egységes európai rendszer, mégis azt látjuk, hogy a termelést keletre viszik, mert a bérek ott alacsonyabbak. Egyszóval sok érdekes kérdést vet fel a mű. A látogatót persze lenyűgözi maga a teljesítmény is: szobrászati bravúrnak számít egy az egyben tökéletesen lemásolni egy varróműhelyt.

A laikusok, akik elmennek a múzeumba és azt várják, hogy hagyományos festményeket és szobrokat fognak látni, vajon hogyan viszonyulnak az ilyen installációhoz? Egy másik példa lehet Tót Endre Muskétás című alkotása. Nem botránkoztatja meg a látogatókat egy üres fehér vászon egy Picasso festménnyel szemben? Sikerül valahogy közelebb hozni a látogatókhoz a kortárs művészetet?

A művek, a kiállítás értelmezésére, a látogatók segítésére változatos eszközök vannak, amelyeket a múzeumnak is jól kell használnia: tárlatvezetések, múzeumpedagógiai foglalkozások. Igaz, hogy ebből a kiállításból most hiányoznak a magyarázó szövegek – ez az időhiány miatt alakult így –, de terveink szerint ezt majd folyamatosan pótoljuk. Én másfelől egyre inkább úgy érzem, hogy épp a fiatalabb generáció nem a tradicionális szobor-kép- szobor-kép kiállításokat várja a múzeumtól – épp az újszerű dolgokat fedezik fel maguknak, azokat találják érdekesnek. Jé, egy teljesen üres kép – mit akar ezzel? Egy Picassót megnéz az ember, jó, nagyon érdekes, ismerjük a stílusát, de vajon Tót Endre miért állít ki egy „üres” képet? Ezek sokkal izgalmasabb kérdések. Én magam arra törekedtem a kiállításban, hogy minden teremben legyen egy kis széljegyzet, lábjegyzet vagy videó, ami ezt a kvázi tradicionális rendszert megbontja, izgalmasabbá teszi vagy épp megkérdőjelezi.

734063_10151197284002016_343169512_n.jpg

Picasso: A muskétás (1967) és Markus Lüpertz: Pásztor (1986)
 

Ehhez a kiállításhoz kapcsolódnak konkrét múzeumpedagógiai foglalkozások is?

Igen, többféle foglalkozásunk van, a honlapunkon sok információ található ezzel kapcsolatban. A múzeumpedagógusok nagyon kreatívan képesek a kiállításokat feldolgozni, meg tudják közelíteni például olyan szempontból is, hogy bizonyos tanórákhoz kapcsolódjanak. Ez a kiállítás a politikáról, történelemről szól elsősorban – de ők akár egy matekórához is kapcsolni tudják a műveket.

A múzeumpedagógus ilyenkor egyeztet veled? 

Az az igazság, hogy ezek a műtárgyak már nagyrészt a kisujjukban vannak, ezek tényleg a főművek a gyűjteményben, amelyekre már nagyon sokféle foglalkozást kidolgoztak. És nem csak gyerekekről van szó, hanem különféle korosztályokról: foglalkoznak idősekkel és az úgynevezett átlag látogatókkal is. Ehhez a kiállításhoz kapcsolódik például egy olyan tárlatvezetés is, ahol a művek által közvetített érzésekkel foglalkoznak, mint például az egymás elleni küzdelem. Itt van például Yoko Ono sakktáblája: felmerül a kérdése, hogy van-e értelme az egymás elleni küzdelemnek, vagy hogyan lehet egy konfliktust feloldani. Ezt a tárlatvezetést egy pszichológus tartja.

1997-ben egy New York-i galériát rendeztek be fehér sakktáblákkal, ahol maga a művésznő is részt vett a játszmákban. Volt már lehetőség kipróbálni a sakktáblát egy foglalkozás keretein belül?

Sajnos a sakk-készletről kicsit pereg a festék, ezért nem engedjük kipróbálni. De épp emiatt készültek másolatok, amelyeket a múzeumpedagógusok fel tudnak használni foglalkozásokon. A gyerekeknek például készítettek egy hatalmas, szabadtéri sakktáblát is, amivel játszani lehet – egymás ellen, de inkább csak egymással. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr165148372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.