A szépség szörnyetege

|

Bő hónapja nyitotta meg kapuit a Société Réaliste Empire, State, Building című tárlata. A megnyitót követően maguk a művészek, Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy, kalauzolták végig az érdeklődőket a kiállításon. Hasonló vezetés sajnos már nem lesz, de legalább írásban igyekszünk a kedvében járni azoknak, akik lemaradtak a vezetésről. Gróf Ferenccel a Susan Sonntag által a „Szépség szörnyetegének” nevezett Leni Riefenstahlról és a Riefenstahl filmjeit feldolgozó A life to see (Egy életen át látni) című alkotásukról beszélgettünk.

- Mikor hallottatok először Leni Riefenstahlról, mit gondoltatok akkor? - Leni Riefenstahl a filmművészet ellentmondásos ikonja, mindenki találkozik vele, akit egy csöppet is érdekel művészet és az ún. „totalitárius” ideológiák viszonyrendszere. Mit lehet gondolni a nácik világsztárjáról, erről az öntudatos nőről, aki a férfiak által dominált filmipar vezető szereplőjeként Adolf Hitlerrel smúzolt két forgatás között?

- Miért döntöttetek úgy, hogy feldolgozzátok a munkásságát? Visszatérő kérdés Riefenstahl esetében is, hogy milyen szinten kollaborált a náci rendszerrel. A háború után több pert harcolt végig, mindvégig hangsúlyozva, hogy őt a náci ideológia hidegen hagyta és csak esztétikai elképzeléseinek megvalósítása miatt állt szóba velük. A filmezés a harmincas években is drága mulatság volt. Azaz neki csak a birodalmi márkák kellettek, a náci bűnökről állítása szerint, mit sem tudott. Véleménye szerint ő nem aktív kollaboráns volt, hanem csak egy opportunista filmes.

Egy kései interjúban kijelentette, hogy őt a politika sohasem érdekelte, csak a művészet. Az „ő” művészete. Amit nyilván nehéz elhinni az NSDAP hivatalos filmeséről, aki oly „szívmelengető” koreográfiákat komponált a Nürnbergben masírozó, leendő tömeggyilkosokkal. A háború után következesen szemellenzős, elefántcsonttoronyba zárkózott művészként írta le önmagát, akit csak a film ritmusa, a kép kompozíciója érdekelt, legyen az egy alpesi naplemente, habzó szájú politikus vagy deli árja legény. Napjainkban is vissza-visszatérő kérdés politika és művészet kapcsolata. Sok művész utasítja el, vagy tagadja le a műveiben megjelenő politikumot. Nagyon sarkítva, de Riefenstahl példája azt mutatja, hogy egy naplemente is lehet náci propaganda. Ahogy egy virágokból kirakott óriás pudli is lehet ideológiai tömegpusztító fegyver.

- Hogy született meg a forma? A kimerevített filmkockák és a tömörített hang kontrasztja? - Riefenstahl több interjúban kifejtette, hogy őt egész életében a látvány érdekelte, a hegyi filmektől, Nürnbergen és a berlini Olimpián keresztül az élete vége felé forgatott búvár-opuszig. Egy élet a látvány jegyében, a film mint Gesamtkunswerk, az élet mint műalkotás: ezek voltak az ötlet kidolgozásának alapvető motívumai. Nem valami Guiness-rekord megdöntése volt a célunk, amikor egy olyan filmet akartunk létrehozni, ami lefedi Riefenstahl élettartamát, azaz 101 év és 17 napig tart. Minden film meghatározott sorrendben és meghatározott sebességgel levetített állóképek halmaza. A mi filmünk esetében, amely A life to see (Egy életen át látni) címet viseli, a sorrendet a véletlenszerűség alakítja, a sebességet pedig Riefenstahl életének hossza és az általa készített filmkockák számának hányadosa adta meg. 901 985 képkockát vetítünk több mint 8 857 68 órán keresztül, azaz minden egyes képkocka 59 percig látható. Ez alatt az 59 perc alatt viszont meghallgatható Riefenstahl összes filmjének felgyorsított hanganyaga.

- A mű láttán nekem az jutott eszembe, hogy az volt a célotok, hogy a filmek és a zene dekonstrukciójával ellehetetlenítsétek, sőt nevetség tárgyává tegyétek ezt az esztétikumra épülő életművet. Jól gondolom? A felgyorsított hangnak mindig van egy nevetséges hatása. De a meghatározott időközönként felharsanó tapsvihar, vagy az ütemes Sieg Heil! hatszoros sebességgel hallgatva sem komikus. A dekonstrukció egy már lezárult életmű feldolgozása esetén alapvetően két irányt vehet: vagy a pozitív értelemben vett hommage felé lehet elmozdulni, vagy pedig kézbe kell venni a boncasztal szélén árválkodó szikét és darabokra szedni a hullát. Mi egyértelműen a szikét választottuk. De ettől Riefenstahl még nem válik nevetségessé. A trópusi korallzátonyok között úszkáló halakat nézve is megszólal Hitler, felzúgnak a heroikus melódiák, a földhöz verődnek a bakancsok.

- Véleményed szerint Leni Riefenstahl életének mi a mondanivalója a mának? Ezt a kérdést sok embernek fel kellene tenni, nem csak azoknak, akik irredenta emlékműveket terveznek vagy alaptörvényeket illusztrálnak. Nincs politikamentes művészet. Mindenkinek tudnia kell, hogy milyen csábítás hatására szánja el magát a pragmatizmus és az opportunizmus, valamint a passzív és aktív kollaboráció közötti határsávok átlépésére. Egy adott kontextusban még egy ártatlannak tűnő tájkép, vagy akár egy fülbemászó dallam létrehozója is lehet potenciálisan egy népirtás társutasa. Ilyen értelemben nincs sok különbség a gyakorlati és a szellemi kivitelezők között. Egy kortárs poszt-konceptuális csendéletplasztikával foglalkozó művész is lehet bármikor egy (talán már alakulóban lévő) Einsatzgruppe önkéntese. Vagy legalábbis valamely hatalmi ideológia passzív propagandistája.

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr685132474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.