Kép, tér, geometria

|

Festőnek tanult, munkái azonban az építészet és a szobrászat határmezsgyéjén mozognak. Megyik János életművéből nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban. A tárlatról az alkotóval beszélgettünk.

- A kiállítás ajánlója úgy fogalmaz, hogy munkái „olyan térbeliséget vetnek fel, ami az építészetnek és a szobrászatnak egyaránt sajátja”. Mit jelent ez az alkotási gyakorlatában?

- Eredetileg festő vagyok, azonban a hatvanas években találkoztam azzal a problémával, hogy a kép megszűnt. Jackson Pollockék erre húsz évvel korábban rájöttek, de én csak '56 után, miután Bécsbe emigráltam. Addig nem ismertem a modern művészetet, a találkozás olyan volt számomra, mint egy földrengés. A felismerést követően elhatároztam, hogy újra kitalálom a táblaképet. Ehhez idővel a geometriát választottam eszköznek, így próbáltam újraalkotni a kép terét. Először csak a kép síkjában kísérleteztem, majd ezt a síkot mint háromdimenziós térbeliséget kezdtem el modellezni, tehát nemcsak a képet, hanem az előtte és a mögötte lévő teret is. Ha ezt az elvet követi az ember, és nem ragaszkodik a specializálódáshoz, akkor lehet belőle építészet vagy lehet belőle szobrászat is.

- Végül mégsem ment el egyik irányba se.

- Valóban. Az én látásom egy festő látása. Emellett a projektív geometria eszközével, egy olyan képi koncepciót hoztam létre, amely egyfajta műfajnélküliséget eredményezett; ugyanakkora korábban említett műfaji tulajdonsággal is rendelkezik. A munkámban a térlátás és ennek kezelése vált fontossá. A reneszánszban a kép megújulásával együtt jött létre az építészet és a szobrászat megújulása is. Mivel ez egy olyan folyamat, amit nem tekintek lezártnak, kapcsolódni tudok hozzá, a mai látásommal és eszközeimmel.

- Egy helyütt mégis úgy nyilatkozott, hogy fontosnak tartja, hogy szétválassza, majd ezt követően újradefiniálja a műfajokat.

- Mivel ebben a műfajnélküliségben elvben a műfajok határai is adva vannak, döntés kérdése ezeknek a definiálása. A modernitás tárgyiasult formában, elidegenítve szemléli a művet. Így a sík (a kép síkja) számomra acéllemez; a 3D vetítés: fapálcika, gumihuzal; a rajz pedig grafit- és színes ceruza, tus, vagy pedig lézervágás az acélban; ha design-t csinálok, fontos az érintés; az építészetnek a plasztikai természetét hangsúlyozom. Amikor pedig reliefet csinálok, a fal síkja és a relief koncepcióm szerint festve vannak (ezek csak a katalógusban szerepelnek). A magam számára valahogy így definiálom a műfajokat. Természetesen tudom, hogy a műfajokon belül is határok húzódnak; Munkácsyt Cézanne-nal összehasonlítani hiba lenne, mert annak ellenére, hogy kortársak és mindketten festők, céljaiknak gyakorlatilag nem volt köze egymáshoz. Nem jó, vagy rossz, hanem egészen más. Emellett nyilván a különböző befogadói igényekről is szó van, ami más művészeti ágakban is megjelenik, például a zenében. Az úgynevezett könnyűzene egyértelműen más igényeket szolgál, mint a komolyzene, ez azonban nem azt jelenti, hogy a könnyűzenében nincsenek fantasztikus dolgok. Vannak, csak az is más. Valaha mindez együtt volt.

- Nem gondolja, hogy e mögött a szétválás mögött nem csak más igények, hanem más funkciók is állnak? Komolyzenére nem lehet táncolni.

- Jó pár évvel ezelőtt voltam a bécsi Konzerthausban egy reneszánsz hangversenyen. Egy idő után a karmester odafordult a közönséghez és elmondta, hogy ezek a darabok, amiket most játszanak, táncok, úgyhogy tessék nyugodtan táncolni. És sokan felálltak és táncoltak. Amit most ülve hallgatunk, arra olykor táncoltak. Bizonyos művészeti ágak tehát szétváltak.

- Ez igaz a festészetre is?

- Igen. A régi festészetnek – többek között – nagyon erős a narratív jellege. Ma is fontos a narráció, de másképp: a „kép”-re sokszor már nincs is szükség. Az installációk azt jelzik, hogy a „képeket” meg lehet valósítani hagyományos értelemben vett „művek” nélkül, úgy, hogy odatesszük a tárgyakat és mindezeket a narráció révén összefüggésbe hozzuk.

- A cím narratíva?

- Valószínűleg az. A kevés címemmel, talán kettő-három van, konkrét tartalmat jelzek. Van egy munkám, az Hommage à Pascal. Amikor készült, Pascalt olvastam, ebben a művemben pedig a Pascal–Brianchon-tételt (a dualitás tételét a geometriában) dolgoztam fel, így adta magát a cím. Egy másik címes munkám, amely látható a kiállításon is, a Santa Maria Novella. Ezt az azonos nevű firenzei templom alaprajzára csináltam, tehát itt adták magukat a címek. De amikor dolgozom valamin, nem verbális gondolataim vannak, hanem az van a fejemben például, hogy mi a tér, és hogy néz ki ez a sík? A síkról a geometriában különböző megfogalmazások vannak: van szférikus sík, irányítható és nem irányítható természetű sík, a Möbiusz-szalag stb. Tehát, ha csinálok egy kép-kivágást, akkor az a kérdés, hogy ez hogy néz ki totalitásában? Mert ha azt mondom, hogy ez egy Klein-kancsóból (a Klein-kancsó egy zárt, összefüggő, kétdimenziós felület, aminek csak egy oldala van. Önmagába forduló kúp, amelynek a belseje egyben a külseje is – a szerk.) van kivágva, akkor, ami ezen a síkon történik, annak másfajta konzekvenciái vannak, mintha egy egyszerű szalvétának fogom fel. Ha ez van a fejemben, akkor nem adok neki címet, mert ha címet akarnék neki adni, akkor túl bonyolult lenne.

- Van kedvenc saját műve?

- Nincs, mert ha lenne, akkor az egy lezárt dolog lenne, és nem tudom lezártnak tekinteni a műveimet. Nemrég Hamburgban megnéztem egy régi, lécekből készült munkámat. Bár konkrétan nem az én tulajdonom már, mégis hozzáraktam egy lécet. Lehet, hogy ezt nem is lenne szabad, de nem tudtam megállni, bennem nem véglegesült a formája.

- Van olyan elképzelése, amit eddig nem tudott megvalósítani, de nagyon szeretne?

- Szívesen dolgoznék olyan építészeti projektben, amelyben szabadon lehetne alkotni: azt a folyamatot szeretném folytatni, ahogy Szenderffy Gáborral és Golda Jánossal dolgoztunk a Debreceni Egyetem Élettudományi Épületén.

Megyik János: A kép tere Nyitva: 2012. június 10-ig Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A cikk a MÜPA Magazin2012. március-április (VII. évf. 2. szám) jelent meg.

A kiállítás előkészületeiről itt olvashatnak.

A képek pontos adatait, a cikkben szereplő sorrendjükben, alább olvashatják.

Megyik János: Sperlonga modell, 2002; A művész jóvoltából Fotó: Rosta József

Megyik János: A Debreceni Egyetem Élettudományi Épület és Könyvtár Kapuzata, 2004–2005 Fotó: Sz. Szilágyi Gábor

Megyik János: Santa Maria Novella, 1981–1982 MUMOK, Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Wien, az Artothek des Bundes, Österreich letétje
Fotó: Rosta József

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr115132447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.