Ludwig Múzeum Blog

A mai napon zár a Türk Péter életművét bemutató Minden nem látszik című kiállítás. Az életmű feldolgozásában és a tárlat létrejöttében nagy szerepe volt a művész feleségének, Türk Amynak, akivel a kiállítás nyitvatartásának utolsó hetében beszélgettünk. A személyiségéből áradó életöröm és bölcsesség, a művekről megfogalmazott gondolatai új jelentéssel töltötték meg a kiállítótérben látható alkotásokat. Nagy örömmel mesélt a kiállításról, a művek megszületésének történetéről és a Türk Péterrel együtt töltött évtizedekről.

Türk Péter: Vizuális általánosítás 9 egyforma kép „összeszövésével” I-II., 1977 | fotó: Rosta József 

Ludwig Múzeum: Még soha nem volt életmű kiállítása Türk Péternek. Milyen érzés így egyben látni az életművet?

Türk Amy: Azt mondhatom, hogy megrázó, de ugyanakkor varázslatos egy életműkiállítás összefüggésében látni így egyben ezeket a műveket. Egy varázslatos dolog történt itt térben és időben, és ebben most nagyon jó lenni. Megszületett valami, és nagyon fájdalmas érzés, hogy le lesz bontva és így megszűnik ez a varázslat.

L.M.: Türk Péter a rendkívüli precizitásáról, elmélyült alkotómunkájáról híres. Honnan eredt ez a precizitás és hogyan jelent ez meg az alkotómunkában?

T.A.: Tulajdonképpen egy belső késztetés vezérelte, pontosan és felelősséget vállalva alkotott, és az alkotás teljesen szabadon, belülről jött. Ezzel függ össze a precizitása.  Hozok erre egy saját példát: amikor megszülettek a gyerekeim, emlékszem, hogy úgy vasaltam a pelenkákat, mintha leellenőrizné valaki. A belsőmből jött a késztetés, hogy ennek a kicsi jövevénynek minden tökéletes legyen.

A Péter ezt a fajta precizitást a szüleitől is hozta; édesapja könyvkötő nyomdász volt, amelyet magas fokon tanított is. Tehát azt tanulta, hogy az ember felelősséget vállal azért, amit mond, ír, megtesz. Olyan nagy tisztelettel volt a művészet iránt, hogy ezt a felelősséget megkövetelte. De nem maga miatt, hanem a másik emberért.

Ő abban hitt, hogy a művészet az emberekért van.

Úgy tisztelte az embert, legyen az bárki, hogy teljes szívvel fordult afelé, akivel éppen beszélt. Tehát a művészet számára az emberhez való kapcsolatot jelentette.

Türk Péter: Taposómalom I-II., 1975-1981 | fotó: Rosta József

L.M.: Nagyon ismert a mosolygós portré, amelyet a kiállításon többféle verzióban láthatunk. Mi a története a képnek?

T.A.: Itt a kiállításon szembesültem vele, hogy ennyiféle dologban én megjelenek. Mondtam is, hogy nem lesz ez belőlem sok egy kicsit? Azt hiszem, hogy ez a kép azért született meg, mert mi nagyon szerettük egymást, és akit ő ebben a komoly szeretetben látott, azt be akarta valahogy tenni a művészetébe.

A képnek az a története, hogy cselló szakra jártam a főiskolán, és az első félévi vizsga előtt túl sokat gyakoroltam, amitől ínhüvelygyulladást kaptam, ezért van begipszelve a kezem. A vizsgát el kellett halasztani és akkor készült a kép. Emlékszem, ahogy mondta nekem: „Te aztán fantasztikus vagy! Más ember, ha begipszelik a kezét, nem tud levizsgázni, az valahogy lehangolttá válik. Te meg úgy mosolyogsz, mintha semmi nem volna! Én most lefényképezlek, mert ilyen nincs a földön még egy!” És tényleg, én így születtem. Ez egy belső adottság, hogy valahogy mindig örülök. Akármilyen nehéz, ha vagyok valakivel, akkor mindig örülök az életnek.

Türk Amyról készült fotók a Ludwig Múzeum kiállítóterében | fotó: Rosta József

L.M.: A táncoló párt ábrázoló egymásra rajzolt képsorozat hogy készült?

T.A.: Az egymásra rajzolások témái szinte mind a szepezdi kertben születtek. Valószínűleg a táncoló pár témája a mozdulat miatt érdekelte. A focistákról is ezért készített sorozatot, mert a kéz, láb, minden élő. Ráadásul a tánc magában hordozza az életet, az örömöt, a ketten együtt jelentését. Nagyon csendes, visszahúzódó, szelíd ember volt, akinek a másik ember volt a fontos mindig. A két ember közötti szeretet-kapcsolat egy vezérfonal volt az életében és ennek a kifejezése nagyon érdekelte. Ezen a sorozaton mi ketten táncolunk és a lányunkat kérte meg, hogy fényképezzen minket a köralakban kijelölt pontokról, hogy térbeli legyen végül a rajz. 

L.M.: Az életműnek a legnagyobb része eddig ismeretlen volt. A kiállításon látható több száz alkotás csak egy része az előkerült több ezer műnek. Hol tárolta ezt a rengeteg munkát?  

T.A.: Szinte az összes munkáját otthon tárolta, de magam sem értem, hogy hol fért el ez a rengeteg mű. Arról lehetett szó, hogy akinek kis helye van, az nagyon megtanulja elhelyezni a dolgokat. Az én férjem ebben zseniális volt, ebben is megmutatkozott a precizitása. A legtöbb képe nem volt bekeretezve, ezeket vastag papírral választotta el egymástól és a saját maga által készített mappákba helyezte el őket. Készített egy állványzatot is a kis szobájába, arra tette egymásra a mappákat, egészen a plafonig. Ami be volt keretezve, azok állítva voltak a falnál. Annyi mű volt a szobájában, hogy neki alig volt egy apró helye, ahol dolgozott. Egy nyolcvan centis járat volt, ott volt egy kis asztala, azon volt a diavetítő meg a számítógép, és ott volt a festőállvány.

L.M.: Kinek a véleményét kérte ki a műveivel kapcsolatban?

T.A.: Főleg engem és a két lányunkat avatta be, illetve a barátait. Sokszor behívott, például az egymásra rajzolásoknál, amikor már nem tudta eldönteni, hogy készen van-e a kép. Ez egy nagyon érzékeny dolog, mert 25-30-35 diát vetített és rajzolt egymásra, és ha akár csak egyel többet rárajzolt, mint kellett volna, akkor kijött a szobából, és mondta, hogy „kész, elrontottam. Ezt az utolsó már nem kellett volna.” Pedig sokszor napokig dolgozott rajta. Amikor ilyen határeset volt, akkor megkérdezte a véleményemet.

Türk Péter: Pszichogramok. Szemmozgástanulmányok üres négyzetben, illetve képsíkon,1980 k. | fotó: Rosta József

L.M.: Sokáig tanított középiskolában, később felkérték, hogy tanítson a Képzőművészeti Főiskolán, de nem vállalta el. Mi volt ennek az oka?

T.A.: Először általános iskolában volt tanár, aztán elkezdett tanítani a Nyomdaipari Szakközépiskolában, ahol az Osztályátlag című műve született. Az ilyen iskolákba járó gyerekekkel sokan nem akarnak foglalkozni, mert azt mondják, hogy nem olyan jó képességűek. Ő azonban ezeket a gyerekeket olyan szeretettel, és olyan magas fokon, inspirálva tanította, hogy teljesen bebolondította őket a művészetbe. Elkezdtek rajzolni, alkotni különféle technikákkal. Nagyon szerették őt a tanítványai.

Türk Péter: Osztályátlag I-II., 1979 | fotó: Mester Tibor 

Viszont egy idő után ez már túl nehéz volt számára, mert hazajött délután és utána még éjszakáig rajzolt. Úgyhogy 13 év után abbahagyta a tanítást. Később felkérték, hogy tanítson a Képzőn. Nagyon biztattam, hogy vállalja el, mert tudtam, hogy ahogyan ő gondolkozik, azt tanítani kellene a fiatal művészeknek. De azt mondta, hogy ha ő elkezdene tanítani, akkor azt olyan lelkiismeretesen tenné, hogy nem maradna sem ereje, sem ideje alkotni. És neki alkotni kell.

L.M.: A Szomjúságvirágok című mű hogyan készült? A mű címe is már önmagában egy költői szóösszetétel. Honnan származik az elnevezés?

T.A.: Ő találta ki a címet. Magyar szakot is végzett és ez nagyon sokat jelentett. Sok művében szerepel maga a nyelv, a jelentés, a költészet. A műnek az ötlete is az ő lényéből fakadt. Szepezden sétáltunk, amikor egyszer csak megtorpant, és a földút repedéseit nézte. Olyan szeme volt, hogy mindig mindent látott, észrevett. Ahogy esett az eső, aztán rásütött a nap a földre, kiszáradt. Ez adta az ötletet. Felásott a kertben egy részt, jól megöntözte, és utána várta hogy kiszáradjon. Sütött a nap és megjelentek a repedések, amelyekbe ragasztót öntött, majd vékony alumínium huzaldarabokat tett. Amikor ez megszáradt, akkor kiásta és kiemelte, megfordította, és azt a földet látjuk. Tehát ahogy kiszáradt, a szomjúságnak a virágát, termését látjuk.

Szomjúságvirágok | fotó: Végel Dániel

L.M.: A hétköznapi életben megmutatkozott ez a különleges látásmód?

T.A.: Igen, de ez is ahhoz kötődik, hogy mi teljesen természetes életet éltünk. Az alkotásnak is az a lényege, hogy természetes módon szülessen meg az emberből. Ő soha nem élt úgymond „művészi” életet. Egy egyszerű, jó ember életét élte. Szeretetben éltük, tettük, amit kellett, és ennek része volt az is, hogy én rendszeresen főztem. Egyszer, amikor vágtam félbe a kelkáposztát, épp arra ment, és hirtelen azt mondta, hogy „állj, ne nyúlj hozzá! Nem látod? Hát ez gyönyörű! Ezt le kell fotóznom!” Hozta a gépet, lefotózta a félbevágott kelkáposztát, és ebből lett egy sorozat. Azóta ahányszor félbevágok egy kelkáposztát, ugyanúgy gyönyörködöm benne, mert tényleg szép. Ezek a szépségek az életben itt vannak körülöttünk. Nem kitaláljuk őket, hanem ez a valóság, és a valóságnál szebb nincsen.

A Minden nem látszik című kiállítás ma 20 óráig tekinthető meg a Ludwig Múzeum első emeleti kiállítóterében.