„A lényeg az, hogy nem vagyunk egyedül”

|

Jianan Qu, a kortárs tánc világából a képzőművészet mezejére átlépő művész, a bécsi és a linzi művészeti egyetemen tanít, és jelenleg a Ludwig Múzeumban október 13-án, és 14-én látható performanszára készül. Egy sűrű hétköznap délután beszélgettünk vele.

jianan_kep_4_600.png

forrás: http://jiananqu.com/viewers/

Ludwig Múzeum: Eredetileg kortárs tánccal foglalkozott. Hogyan jött az ötlet, hogy múzeumok és egyéb művészeti helyszínek tereiben dolgozzon?

Jianan Qu: Sokan azt hiszik, hogy jelenleg is kortárs táncosként, illetve koreográfusként dolgozom, de az elmúlt öt évben már Linzben és Bécsben folytattam vizuális művészeti tanulmányokat, és teljesen a képzőművészet területe felé fordultam. Amit az előadóművészetről tanultam, ma is használom a performanszaim során, hiszen fontos része maradt a munkámnak a tánc, de amivel mostanában foglalkozom, az már nem az.

A múzeumi tér számomra mindig is egy vonzó hely volt. Ha kortárs művészeti múzeumról van szó, akkor a „white cube” effektus miatt megjelenik a tér letisztultsága, ugyanakkor a zűrzavar is, és ez nagyon érdekes kérdéseket vet fel.

L.M.: A Ludwig Múzeumban idén októberben látható performansznak mi a története?

J.Q.: Három éve kezdtem dolgozni a Livings című, múzeumi terekre szánt performansz sorozatomon. A view/ers, amely a budapesti Ludwig Múzeum terében készült, a második része ennek a sorozatnak. 

L.M.: Igaz az, hogy a sorozat négy része közül a view/ers volt az egyik, amely meghívásos alapon készült, de több múzeumi performansz nem?

J.Q.: Így van. A sorozat első részében, amely a screenings címet kapta, egy fekete lepel mögött „szerepeltem”. Ebben az esetben nem volt szükségem meghívásra, mivel ez a projekt a határok áttöréséről és egy új perspektíváról szólt.

A második projekt, a view/ers már a Ludwig Múzeum konkrét meghívására készült. Nem akartam olyan lenni, mint egy aktivista, aki bemegy egy intervencióval, mert számomra ennek a projektnek nem ez a lényege, hanem az emberek viselkedésének vizsgálata, a múzeumi térben. Ez nem egy demonstráció, nem arról van szó, hogy harcolunk valami ellen, hanem arról, hogy legyünk jelen, és legyünk ott másokért.

jianan_kep_2_600.jpg

forrás: http://jiananqu.com/viewers/

L.M.: A view/ers című projekttel már tavaly novemberben is dolgozott a Ludwig Múzeumban. A most hétvégén bemutatásra kerülő performansz ennek folytatásaként fogható fel?

J.Q.: Tavaly tulajdonképpen a projekt előkészítési folyamata zajlott. Közzétettem egy nyílt felhívást, amelyre olyan művészek jelentkeztek, akik nyitottak voltak arra, hogy velem dolgozzanak, kutassanak a budapesti Ludwig Múzeumban. Az egy hét alatt felvetettem egy csomó ötletet, feltettem változatos kérdéseket, és figyeltem, hogy hogyan találnak választ ezekre. Végül a számomra legfontosabb kérdéseket kiválasztottam, és ezekre épül a mostani performansz. Tehát a most hétvégén látható előadás a tavalyi munka folytatásaként is értelmezhető, de valamennyire mégis eltér tőle.

L.M.: Mondana példát az említett fontos kérdésekre?

J.Q.: Az egyik fő kérdés az, hogy miért lépünk be egy múzeumi térbe. A legtöbb ember a kiállítást, a műveket megy megnézni. Amikor például ellátogattam a gyönyörű Secession épületébe Bécsben, azt láttam, hogy az emberek az alkotásokra, az építészetre figyelnek, de nem néznek egymásra, pedig a múzeum az emberek számára is épült. Közben előfordulhat, hogy felfigyelnek valakire, mert valami „rosszat” csinál, egy kisgyerek elszalad, vagy valaki túl hangosan beszél, de alapvetően egymásra nem néznek. Számomra az volt a lényeg, hogy megfigyeljem ezt a szituációt.

Másik kérdés az, hogy amikor belépünk egy kiállításba, mi magunk a részévé válunk-e a térnek, illetve a kiállításnak, vagy akár a műalkotásoknak, miközben befolyásoljuk a teret, és a tér is befolyásol minket.

A fő kérdés pedig az, hogy maga a művészet megfigyelésének folyamata tud-e  művészetté válni.  

L.M.: Kapcsolódik ez az előadás ahhoz az ősi jelenséghez, hogy egy műalkotás befogadása sokkal erőteljesebb élmény lehet, ha ez közösségben, vagy egy másik emberrel együtt történik meg?    

J.Q.: Igen. Én is jobban szeretek kiállítást barátokkal nézni, mert olyankor megosztjuk a véleményünket. Azonban ha társaság nélkül vagyok a térben, akkor sem vagyok egyedül. Amint belépek a térbe, az „én” rögtön átalakul a „mi” fogalmává, akár csak én tartózkodom ott, akár ott van száz ember. Minden, ami körülvesz a térben, illetve élményként ér, beletartozik ebbe a fogalomba.

jianan_kep_1_600.jpg

forrás: http://jiananqu.com/viewers/

L.M.: Általában modern vagy kortárs művészeti múzeumok tereit választja munkáihoz. Ez egy tudatos döntés eredménye?

J.Q.: Mondjuk úgy, hogy ez az egész elképzelés bármilyen művészeti intézményben kivitelezhető lehet, nem számít, hogy modern, kortárs, vagy klasszicista, lehet akár természettudományi vagy történelmi múzeumban is. A lényeg az, hogy nem vagyunk egyedül, és együtt hozzuk létre a látványt. Azért választottam a kortárs vagy modern múzeumi tereket, mert ez egy kortárs téma, és nem akarom keverni a múlttal.

L.M.: Egy évvel ezelőtt készült egy fénykép a csapatról, ahogy a kiállítótérben a földön fekve különböző műalkotásokra mutatnak. Ezek szerint vannak kiválasztott művek, amelyek fontosabb szerepet kapnak majd a performansz során?

J.Q.: A rámutatás csak egy gyakorlat volt, amely arról szólt, hogy megnöveljük az egyes műalkotásokra irányuló figyelmet, de nem számított, hogy mely művek azok. Vicces helyzet alakult ki. A látogatók beléptek a térbe, és azt látták, hogy tíz ember mutat bizonyos művekre. Figyelni kezdték a műveket, azt gondolták, hogy biztos nagyon érdekesek valamiért. Tény, hogy minden egyes mű hatással van ránk, de nem válogattam ki egyes műveket, hanem inkább azzal foglalkoztam, hogy az emberek hogyan viselkednek a térben.

jianan-kep-3_600.png

forrás: http://jiananqu.com/viewers/

L.M.: Pár héttel ezelőtt, amikor a kiállítótérben próbáltak a performanszra, gyerekek jöttek megnézni a kiállítást, akik egyáltalán nem lepődtek meg azon, hogy a múzeumban a földön fekszenek emberek, táncolnak, szaladnak, vagy akár kiabálnak. Számukra ez teljesen normális volt. Vajon a ma felnövő generáció nyitottabb az ilyen jellegű komplexitásra?

J.Q.: Igen, azt gondolom, nyitottabb, mivel az internet világában állandó meglepetések között nőnek fel. A performansz során előfordulhat, hogy meglepjük, vagy provokáljuk az embereket, de nem ez a célunk. Mindenesetre nem szeretnénk, ha az emberek megrémülnének tőlünk, szóval nem készülünk annyira őrült dolgokkal.

L.M.: Manapság az interneten virtuális sétát tehetünk a múzeumokban, miért lényeges mégis, hogy valóban jelen legyünk a múzeumi térben? Miként reflektál erre a kérdésre a hamarosan bemutatott performansz?

J.Q.: Egyszer megkérdezték tőlem, hogy miért nevezem performansznak ezt a munkát. Azt válaszoltam, hogy nagyon fontos, hogy amikor meglátogatunk egy múzeumot, soha nem szabad elfelejtkeznünk a fizikai érzékelésről, ez része az élménynek. És számomra a performansz művészet nem arról szól, hogy hogyan adjuk elő magunkat, hanem pont magáról a fizikai jelenlétről, amelyet a testünkkel, és az elménkkel hozunk létre, tapasztalunk meg a kiállítás terében. Így a performansz a fizikai érzékelés színterévé válik.

Jianan Qu és művésztársai performanszát október 13-n, és 14-én tekinthetik meg a Ludwig Múzeum látogatói, este 6 órától, a Westkunst-Ostkunst kiállítás tereiben.

jianan_qu_600.jpgJianan Qu  (fotó: Philippe Gerlach)

A bejegyzés trackback címe:

http://ludwigmuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr912957553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.