Ludwig Múzeum Blog

 „Munkám legnagyszerűbb aspektusa a meglepetés, amellyel Susan festményeit első alkalommal szemléltem.”

Dieter Ronte, a kiállítás kurátora

Ludwig Múzeum: Hogyan találkozott Susan Swartz-cal és a képeivel?

Dieter Ronte: Körülbelül négy évvel ezelőtt láttam reprodukciókat Susan Swartz munkáiról, s egy, a kortárs műtárgypiac világától, illetve a mai általános trendektől – ahol a műalkotások társadalmi problémák illusztrációinak hatnak – különböző művészeti világot láttam. Szerettem volna eredetiben is megismerkedni a művekkel, s 2013 őszén, a még ugyanabban évben megrendezett salzburgi kiállítás előtt lehetőségem nyílt arra, hogy Susan Utah állambeli házában és műtermében töltsek egy kis időt.

Itt nagyon intenzív eszmecserét folytattunk Susannal és a férjével, Jimmel, valamint Walter Smerlinggel, a bonni Stiftung für Kunst und Kultur munkatársával, illetve jónéhány, a művészet világából érkező amerikai kollégával. Több száz képet néztem végig és megtudtam, hogy Susan munkái nagyon személyes hangvételűek, közvetlenül saját tapasztalataihoz kötődnek, és bár tele vannak reménnyel, egyúttal rossz élményekből, egészségügyi problémákból is táplálkoznak. Felismertem, hogy milyen mélyen benne rejlik a művész életrajza a műveiben, illetve hogy ezek a művek túl is mutatnak a személyes dimenzión – egy olyan minőséget képviselnek, amelyről azt gondoltam, már kiveszett. Elhatároztuk, hogy folytatjuk az együttműködést és kiválogattuk a képeket a salzburgi templomban rendezett kiállításra.

Susan Swartz: Újra a természetben 1., 2016

LM: Kurátori szövegében arról ír, hogy Susan munkái kapcsolódnak Caspar David Friedrich és Gerhard Richter munkásságához. Milyen kapcsolódást, összefüggést lát a három művész munkái között?

DR: A képek egy 19. századi amerikai tájképfestő hagyományhoz kapcsolódnak, a Wasatch Mountain School festészeti örökségét viszik tovább: a tájkép mint érzelmi tapasztalás jelenik meg. Ezek a művészek olyan tájat vittek vászonra, amely korábban teljesen ismeretlen volt. Ekkorra az európai tájakat már, ha úgy tetszik, “felhasználták” az évszázadok során. A romantikusok, pl. Caspar David Friedrich festészetének csak a túlfűtöttsége az, amelyet Susan Swartz különösen csodál, vagy az impresszionisták gyakorlatát, a klasszikus tájakból érintetlen területekre való menekülést; illetve a 20. század tájképfestőit, különösen Gerhard Richter néhány fotón alapuló tájképfestményét, amely egy új szemléletmód kialakulásának a lehetőségét hozta el Európába. Ellentétben a Wasatch Mountain School hagyományos utakat követő festőinek gyakorlatával, a művésznek nem kell egy kompozícióba erőltetnie mindazt, amit látott és érzékelt. Susan Swartz közvetlen módon, mint egy személyes utat képes megfogalmazni az érzéseit. Az említett két tájfestő művész munkásságával így tehát közvetett korrelációk jönnek létre, nem lineáris a kontinuitás.

A természet, amely körülfogja a művészt, személyes szabadságot és kreativitást ad neki.

LM: Susan Swartz az Egyesült Államokban él és dolgozik. Európai szakemberként hogyan látja a munkásságát?

DR: Mint európai kurátor, akinek sok tapasztalata van amerikai művészekkel, felismerem, példának okáért, hogy az USA-ban a nőművészeknek sokszor még mindig az ősrégi problémával kell szembesülniük, hogy – amennyiben festőművészként dolgoznak, és nem újmédiával – számukra nem adatik meg ugyanaz az elismerés. A festészetnek komoly hagyománya van, az újmédia-művészetben azonban nehéz az összehasonlítás, mert szinte minden egyes lépés új. Nem így a festészetben. Ezek a problémák Európában is léteznek, de sokkal kisebb mértékben. De manapság lehetetlen a globális művészeti világot európai szemmel szemlélni. Nem hiszek a nemzeti művészetben, ahol a művész, illetve a befogadó útlevele határozza meg, hogy hogyan reagálunk egy műalkotásra. A jó művész és munkássága individualitásában hiszek inkább. Az is igaz ugyanakkor, hogy Susan Swartz munkái reflektálnak az amerikai hagyományokra, amelyeket azonban más, Amerikán kívülről jövő hatások is befolyásolták. Susan az amerikai álmot fogalmazza meg: higgy magadban, bízz magadban és teremtsd meg a saját személyes utad, ne a társadalom elvárásait vedd figyelembe, amelyek sokkal inkább a piaccal állnak kapcsolatban, s nem annyira az esztétikai kérdések érdeklik.

Dieter Ronte és Susan Swartz a Ludwig Múzeumban (fotó: Glódi Balázs)

LM: Művészettörténészként és kurátorként mi áll érdeklődésének a középpontjában, s az hogyan kapcsolódik Susan Swartz munkásságához?

DR: Ez igen egyszerű. Engem az új, eredeti műalkotások érdekelnek és nem a vizuális ismétlés. Nem ragaszkodom stílusokhoz, korszakokhoz vagy nevekhez. Számomra a művészet, Joseph Beuys szavaival élve, Lebensmittel, azaz a mindennapi éltető közeg az, amelyre szükség van. Művészet és kultúra a legjobb barátok. Jelen pillanatban nehezebb felismerni az újdonság értékeit, de még a régi művészetben is meg kell tudni mutatni a mai idők modern üzenetét. Ez egy elbűvölő üveggyöngyjáték, ahogy Hermann Hesse nevezte, egy játék a racionalitás, az érzések és a tudás között – a jó, vagy olykor rossz döntések között. Munkám legnagyszerűbb aspektusa a meglepetés, amellyel Susan festményeit első alkalommal szemléltem.

LM: Milyen élményeket várhat a látogató a budapesti kiállítástól?

DR: Egy valóban mély élményt, tapasztalatot, amely teóriák, napi problémák nélkül, de a szépség, az érzelmi bevonódás, a természet szinte vallásos csodálata révén működik, hat. Igen sokat lehet tanulni belőle.

Susan Swartz Személyes utak c. kiállítása 2017. január 29-ig látható a Ludwig Múzeumban.