Ludwig Múzeum Blog

Csattanós kiállítással ünnepli 25. születésnapját a Ludwig Múzeum. A gyűjteményből erre az alkalomra kiválogatott alkotások átívelik a múzeum és Közép-Kelet Európa elmúlt két és fél évtizedének történelmét, a maga turbulenciáival, örömeivel és meghasonlásaival, mindezt a művészet szabadsága, szókimondása jegyében, a kortárs művészek lenyűgözően találékony és anyaggazdag kifejezésmódjain keresztül.

(Fotók: Glódi Balázs)

A Ludwig Múzeum 1989-ben a rendszerváltással egy időben jött létre, így abszolút autentikus tanúja és persze gyűjtője a kortárs magyar és európai művészetnek. Az ünnepi kiállítást megnyitó Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztérium államtitkára úgy jellemezte, mint „kaput az európai kortárs művészet felé”, amelyen keresztül természetesen mindkét irányban lehet közlekedni. Vagyis közvetíti felénk az európai művészet legfrissebb irányait, ahogy a magyar művészek is eljuthatnak rajta keresztül a tágabb közönséghez. Itt a korszerű kortárs művészeti múzeumban közös felületen jelenhetnek meg.

Vajon meg kell-e oldani ezeket a műveket? Kell-e őket magyarázni? Lehet-e mindenki számára egységes jelentést levonni belőlük? – sokan vetik fel ezt a kérdést. Valójában inkább hagyni kell, hogy hatást gyakoroljanak a nézőre. A 80 kiállított alkotás – fotó, videó, installáció stb. – az elmúlt 25 év pillanatait örökítik meg, annak sajátos kontextusban készült egyedi lenyomatai.

A Ludwig Múzeum igazgatója, Fabényi Júlia hangsúlyozta, hogy a Peter és Irene Ludwig Stiftung és a múzeum is azokat a kortárs képzőművészeket karolta fel, akik reflektálnak a korra, a körülöttük lévő eseményekre, amelyekről van mondanivalójuk. Az alapítvány az évek során 90 műtárgy megvásárlását, 300 kiállítás és 3000 program megrendezését támogatta. Jelenleg a múzeum gyűjteményében 577 darab található.

A kiállítótérbe belépve azonnal egy különleges, kettős érzést kiváltó jelképpel találja magát szemben a látogató, Budapest egyik emblematikus alkotásával, a Szabadság-szoborral, pontosabban a sziluettjével, villódzó, zöld neonból. Szabó Ágnes alkotása megadja az alaphangot, hiszen egy olyan szoborról szól, amit egy olyan rendszer készíttetett, amely a szabadság eszméjét legalábbis igen sajátosan értelmezte. Ezért a rendszerváltás után egy ideig felmerült, hogy eltávolítják, letakarták, aztán mégis maradt, hiszen ma már annyira hozzátartozik a budapesti panorámához a pálmaágat tartó, lebegő szoknyás női alak.

Szipőcs Krisztina, a kiállítás kurátora elkísért a műtárgyak közötti barangolásban, amely gazdag anyagból most csak ízelítőt adok, kedvcsinálónak, hogy aztán mindenki maga találkozzon ezekkel az alkotásokkal. Erre jó alkalmat ad Tót Endre Hegyeshalom című képe, amely konceptuális mű, egy üres keret, amely keretek között mindenki felidézheti, hogy számára mit jelentett ez az időszak, a vasfüggöny lehullása.

A „kamarateremben” a Ludwig történetébe is bepillanthatunk fotók és dokumentáció segítségével, a kezdetektől a múzeum 1996-os önállósulásáig. Közben szembenézünk az alapító, Peter Ludwig különleges, kettős portréjával is.

Dan Perjovschi Glass Nost című üvegfala szintén egy mini történelemóra. Az alkoholos filccel készült szkeccseken megjelenik a Securitate, a széthulló Szovjetunió, poszt-szocialista szimbólumok, amelyektől nem tudunk szabadulni. Az új közösség az EU, a NATO, a várakozások és a valóság, a fogyasztói társadalom, a TV, az internet.

Antoni Muntadas „Médiaemlékművek Budapest” képsorozatán propagandaképek helyszíneit fotózta újra. Ciprian Muresan a „Kommunizmus sosem volt” feliratát, pedig Ceausescu propagandalemezeiből sajtolták. Ahogy nem maradhat ki a román diktátorházaspár pere sem, Mona Vatamann és Florin Tudor videó-alkotásán szinte végtelenítve olvassák fel a több ezer oldalas periratot, miközben a filmen a végtelen román lakótelepek egyforma, kaptárszerű tömbjei láthatók.

A 90-es évek új művészgenerációjának tagjainál még a korábbiaknál jobban eltűnnek a „hagyományos” műfajok. Teljes a szabadság abban a tekintetben, hogy a művész mit használjon az alkotáshoz, ugyanakkor ez a szabadság el is bizonytalanít, hogy hogyan tudja elmondani, ami foglalkoztatja. Benczúr Emese például ruhacímkéket használ, amelyekbe a következő száz éven keresztül hímezheti bele, hogy mit gondol a jövőről.

Eperjesi Ágnes mindennapi anyagokból, mindennapi tevékenységeket jelenít meg, a fogyasztói társadalom mindennapjaiból. Roman Ondak pedig a magas kultúrát zárja formalinba irodalmi művek képében, egyszerre megőrizve és elérhetetlenné téve azt. Bánhidi Mária és Lovas Ilona pedig különleges anyagokat használ, amelyek egymást ellenpontozzák. Ez pedig feszültséget kelt.

Felvetődik a nemzeti identitás és a hagyományok jelentősége vagy értelmetlensége a 21. században. Például szembenézhetünk Európa térképével is, újra rajzolva, abban a változatában, amelyben mindenki megkapná azokat a területeket, amelyekre igényt formálhatna. A történelmi traumák lenyomata, ami minden konfliktus alapja, az újra és újra kirobbanó háborúk oka.

A kiállításból mindenki „hazavihet” magával egy-egy pillanatképet az elmúlt 25 évből, a kortárs művészet szűrőjén keresztül szembesít, emlékeztet minket a megtörtént és meg nem történt változásokra.