Ludwig Múzeum Blog

A Ludwig Múzeum önkéntes programjának egyik lelkes résztvevője Muhanna Hálá, aki Az égbolt másik fele c. tárlaton tevékenykedik art mediátorként. Hálá félig palesztin, Budapesten született, de 4 éves korában Damaszkuszba költöztek szüleivel, és 2 éve visszatért hozzánk. Imádja a kihívásokat és a múzeumi közeget. Angol szakon végzett, emellett festészetet és grafikát tanult. Jelenleg az Ernst Galériában dolgozik teljes munkaidőben, hétvégén pedig fotózást tanul, emellett azonban időt szakít az önkéntességre is. Magyar Dorottya, a Ludwig Múzeum gyakornoka készített vele interjút. 

Az Égbolt másik fele c. tárlaton dolgozol. Milyen korosztály látogatja főleg a kiállítást? Kik kérnek segítséget leggyakrabban a művek megértéséhez?

Minden korosztályból érkeznek. Vannak anyukák, akik hozzák a gyerekeiket, egyetemisták, 40-50 évesek, de voltak 60-asok is, bár ők vannak kevesebben. A külföldiek általában mindig kaphatóak a tárlatvezetésre, a magyaroknál a fiatalok inkább, de néha az idősek is. Legtöbbször a fő művekből csinálok egy gyors tárlatvezetést, de olyan is van, hogy maguktól körbemennek a látogatók és a felmerülő kérdéseikre válaszolok. A legritkább, amikor valaki teljes tárlatvezetést kér. Ilyenkor mindig elmondom az elején, hogy önkéntesként dolgozom itt és nem kell fizetni a szolgáltatásért.

Hogyan zajlott az art mediátori képzésetek?

Először a kurátorral beszélgettünk a Ludwig gyűjteményről, majd volt egy két napos képzés, ahol felkészítettek az önkéntes munkával kapcsolatos feladatokra és nehézségekre. A képzés végén volt egy szóbeli vizsga, ahol a kiállításon kellett végigvezetni a látogatókat, persze a vizsgán a Múzeumpedagógiai osztály dolgozói voltak a látogatók.

Milyen a társaság? A többi art mediátorral milyen a kapcsolatod?

A munkaidő alatt felváltva vagyunk sajnos, de azon kívül annyira jól összejöttünk a tréningek alatt, hogy többször is szoktunk találkozni. Néha elmegyünk iszogatni, ahol szuper a hangulat, szerencsére nagyon egymásra találtunk. Van egy facebook csoportunk is, ahol megbeszéljük a találkozókat és megosztjuk egymással a kiállításról szerzett új anyagokat is.

Milyen jó élményeid, sikereid voltak az önkéntesség során, amiket szívesen mesélsz bárkinek?

Nagyon sok jó sztori született. Az egyik kedvencem az volt, amikor tartottam egy kisebb tárlatvezetést egy csajnak és akkor hirtelen láttam, hogy egy 40 körüli nő és vele egy fiatalabb bementek a terembe, megálltak mögöttünk és hirtelen nagyon hangosan hahotáztak, aztán rögtön ki is mentek. Nem értettem, hogy azon nevettek, amit én mondok vagy mégis mi történt. Később odamentem a nőhöz, hogy ossza meg velem, mi olyan nevetséges. Aztán rám nézett, bocsánatot kért és mondta, hogy nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, csak rájött, hogy ez a kortárs művészet nem neki való. Utoljára Helsinkiben nevetett ilyen jót, akkor is egy kortárs kiállításon. Erre mondtam neki, hogy én pont ezért vagyok itt, hogy segítsek jobban megérteni. Ha gondolja, mutassa meg, hogy melyik műalkotás váltotta ki belőle ezt a nagy röhögő görcsöt és akkor el tudom mondani, miről szól, vagy legfeljebb együtt nevetünk. Végül azt mondta, hogy kíváncsi mit tudok mondani. Először elvittem Yoko Ono: Játssz bizalommal! (1986-87) c. munkájához és arról kezdtem el beszélni. Az nagyon megtetszett neki, bevallotta, hogy ez tényleg érdekes. Aztán átvittem a hiperrealista teremhez, majd meséltem neki Lakner László: Gyapotszedők Kazahsztánban (1972) c. képéről. Mikor kiment a kiállításról, mondta, hogy belátja, ez tényleg érdekes volt és örül, hogy beszélgettünk. Ez akkora örömmel töltött el, hiszen gyakorlatilag az ajtóból húztam vissza.

Ilyen eset már többször is történt velem. A másik alkalommal két férfi jött be, akiknek felajánlottam az art mediátor szolgálatomat, de látszott, hogy nem is figyelnek, csak gyorsan leráztak. Gyorsan körberohanták a kiállítást és kimentek. Én nagyon meglepődtem és odamentem hozzájuk, hogy ha van kedvük, töltsék ki a kérdőívet, de azt mondták, hogy inkább nem, mert nem akarnak rosszat írni, hiszen nem tetszett nekik semmi.  Mondtam, hogy én pont azért vagyok itt, hogy segítsek megérteni a műveket. Végül nagy nehezen rávettem az egyiküket, hogy hallgasson meg. Azt kérdezte először Daniel Spoerri képe előtt állva, hogy mondjam meg ez mégis miért művészet? Elmeséltem neki a kép történetét és végül nevetett és bevallotta, hogy ez valóban érdekes. Majd elvittem a többi olyan műtárgyhoz is, amelyekről azt gondoltam, hogy felkeltheti az érdeklődését és könnyebben be lehet fogadni. A végén annyira örült neki, hogy nem csak kitöltötte a kérdőívet, de azt is beleírta, hogy vissza fog jönni a múzeumba és marhára megköszönte. Őt is az ajtóból húztam vissza.

A másik kedves történetem az volt, amikor bejött egy hölgy, és amikor ránézett a nevemre, kérdezte, hogy arab származású vagyok-e. Mondtam, hogy igen, róla pedig kiderült, hogy libanoni, ezért csináltam neki egy arab nyelvű tárlatvezetést, nagy örömére.  Egy másik itt dolgozó art mediátor lány pedig beszél japánul és ő pedig egy japán turistának tartott tárlatvezetést japánul. Olyan boldog volt a japán turista, hiszen nem gondolta, hogy idejön Magyarországra és az anyanyelvén körbevezetik a kiállításon. A vezetés végén pedig nagyon mélyen meghajolt a lánynak. Ezek hatalmas élmények nekünk is és a látogatóknak is.

Dolgoztál már korábban a Ludwig Múzeumhoz hasonló helyen?

Igen, a Mustafa Ali Galériában, Damaszkuszban, de ott inkább kiállításokat, koncerteket és kisebb kulturális programokat szerveztem. Ott is rengeteg ember volt, akiknek meg kellett mutatni a kiállítást, bár ott el is kellett adni a szobrokat. Oda is rengeteg külföldi jött, így hozzászoktam, hogy több nyelven is meg kell szólalnom, akárcsak a Ludwigban. Az önkéntes munka alatt nagyon sokat tanultam a múzeumban, elsősorban ezért is jelentkeztem erre a programra, hogy így közelebb kerülhessek ehhez a világhoz és a magyar művészetet jobban megismerjem. Az emberek is sokszor olyan dolgokat kérdeznek, amiken én nem is gondolkodtam és később utána nézek, így folyamatosan tanulok valami újat.